Akkor most tesztelek egyet hogy ez működik-e még?

A nagy fogadkozásból persze nem lett megint semmi. vagy olyan érzésem, hogy az én nem akkor kezdek el valamit rendszeresen csinálni amikor eldöntöm, hanem amikor eljön az ideje. És ha nem jött el, akkor hiába minden. Persze ezt sok minden árnyalja, például az hogy mennyire rendszeres életet élek. Mostanában nagyon nem, a jövőben vélhetően igencsak. Ennek oka egyszerűen az, hogy máshogy mint rendszeresen nem lehet mindennek a végére járni ami rám vár.

De nézzünk egy tematikus gyorsleltárt:

Munka: Ősszel megkerestek, hogy elvállalom-e a gépjármű szerződésrögzítési osztály vezetését amíg a mostani főnök szülni megy. A dilemma adott: otthagyni egy végtelenül nyugodt, biztonságos, jól megfizetett de perspektíva nélküli állást egy idegőrlő, sziszifuszi, veszélyes, nem annyira túlfizetett de vezetői beosztásért. Persze hogy mentem. Hogy ez jó ötletnek bizonyul-e, az még az idő méhében rejtekezik. 25 nő, meg Tibi, de szerintem már ő is menstruál. A teremben 27 fok, mégis mindenki fázik, oxigén semmi. el is neveztem  csirkekeltetőnek…. Most tanulok be elvileg félmunkaidőben, de szinte egész nap itt vagyok. Mint most hétvégén is. Mindent egybevetve, veszélyes, kihívásokkal teli fárasztó feladatot vállaltam, de érdekes módon erőt is ad és energiával tölt fel.

Család: többé kevésbé rendben van most minden. A szülők rendben, éppen nem túráztatja az agyát anyám sem, így béke van. Persze néha prüszköl  Évikére, de annyira nem veszélyes. Szerintem nem is nagyon tud most mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy bemutatta az aktuális pasiját. Szerintem egész normális. Naná hogy február közepén kimegy egy évre Afganisztánba…

Barnus nő, cseperedik, egyre értelmesebb és egyre pimaszabb… Kicsit aggaszt hogy fél éve már nem jár gitározni mert a tanár bácsi nem tudta fogadni, de ha így halad akkor felesleges volt huszonixezer forintért hangszert vennem neki.

Viszont Mari mama nagyon le van robbanva. Talán tavasz még lesz, de után…. Sokszor eszembe jut.

Járművek: Bambi köszöni szépen jól van. Mondjuk most éppen esetleges az ablaktörlője ami ilyen esős-havas időben igazi adrenalinbombaként hat. Látunk? Nem látunk?

Persze megint itt a motorvásárlás ideje, úgy látom erről az addikcióról már nem nagyon jövök le amíg élek. Rozsdaláz, na…. Kinéztem Egy Suzuki GS400 R-t. Gyakorlatilag minden józen érvnek ellentmond. Pécsett van, ’77 évjárat, el van rútítva plexivel, idegen üléssel, nyitott kipuffal. de ha szerencsém van, akkor pont ezek válnak majd az előnyömre. Messze van, és lassan egy éve hirdetik már. 250-re tartják most, jó lenne elhozni kétszázért. Persze itt a szállítás, tárolás kérdése is, de valami még mindig volt, ezen annyira nem rugózom. Viszont egy baromi jó alap cafe-racer építéshez. A kép már meg is van a fejemben, Orsival meg megbeszéltük, hogy együtt csináljuk, fényképes dokumentációval és írunk róla egy szimultán blogot. Két oszlop, két látásmód, ugyanazok az események. Szerintem buli lenne. Persze ezek lassan csak hétvégén lehetségesek, és tavasszal már kellene menni, de majd kialakul. Viszont ha elviszik előlem, akkor jól kinézek. Alig van fent a hahu-n soros kettes nem központi rúgóstagos motor. Ami van, az vagy gagyi softchopper, vagy magasan a lehetőségeim fölötti.

Szex, csajok satöbbi: mivel egyébként is összesűrűsödtek a dolgok, arra jutottam hogy itt is ki kellene takarítani az avíttas, rossz szájízű dolgokat. Nyuszikával végleg vége lett. Épp ideje volt. A végére még kisakkozott egy búcsú-wellness hétvégét, de végül nem volt olyan kínos mint gondoltam. Utána annál inkább. Sajnos úgy érzékelte hogy van még esély és ráhajtott. Belém szeretett szegény, és nem tudok vele mit tenni. Nekem ez régóta nem érzelmekről szólt, neki igen. És bár soha nem mondtam hogy szeretem, néha lelkiismeret furdalásom van hogy mégis félrevezettem. Nem szavakkal, tettekkel, gesztusokkal. De ez már mindegy. Persze, néha én is elgondolkodom, hogy már a második nő szeretet feltétel nélkül, és én mégis egyedül vagyok…..

Balettos Dórikával is vége van a dolognak. Ez jóval rövidebb, de legalább olyan kínos volt. nem igazán illettünk össze, meg aztán az ember gyereke legen óvatos a 28 éves szüzekkel. És nekem van elég felelőtlenség máshol az életemben. De annyira szar pasi nem lehetek, mert elég komolybenyomást tettem rá :D

Úgyhogy most freedom van. tudom hogy ez megint ideiglenes állapot mert vagy az érzelmi szükséglet, vagy a szex úgyis bajba sodor. Mondjuk én az utóbbit várom befutóra. Ja, tegnap éjjel Andi hívott fel- már aludtam. Valami baj megint van, úh összefutunk… hehe….

Na, mára ennyi.

2012.09.13.

Az hogy nem írtam nem megfelelő súlyú kifejezés arra amit az elmúlt egy évben műveltem. De most megint kell. Úgy érzem.

Hogy miért?

Ha nincs formába öntve a gondolat, az emlék, elvész. Tudom,szerintem nagyon kevés dologra emlékszem issza. És még csak szenilis sem vagyok. Még.

Le kéne írnom az elmúlt egy évet. Van mit.

Kellene hangulatokat leírni. Hogy tudjam, lássam, olvashassam folyamatában mi változott bennem. (Érdemes?)

És gondolatokat is le kellene írnom. Mert elfelejtem. És mert írásban össze kell szedni magam, nem lehet félbehagyni, szép egészet kell otthagyni. Talán egy beszélgetés is jó erre, de egyrészt ott nincs sok idő átgondolni mindent, másrészt egyre kevesebb kedvem van bárkivel beszélgetni. Valahogy ki kellene deríteni hogy ez a korral jár vagy kóros? Majd később elkezdek aggódni.

Nem tudom melyikkel kezdjem. Tippek? Javaslatok? Észrevételek? Senki…?

Akkor valahogy úgy kéne csinálni, hogy színes kis karcolatok, emlékek, történetek, aztán kikerekedik belőle valami.

Erről a szenilitásról jutott most az eszembe- nehezen rázódok vissza, eszembe jut hát minden – hogy miközben mindenki a roppant fontos, borzasztóan nehéz és mindenkivel megosztandó problémáján kattog, a végén úgyis csak egy kupac büdös, rothadó csont és szövetkupac marad belőlünk. Igen, belőlem is. Most akkor kezdjem az ujjaimat tördelni?! De azért én is sok időt, energiát elvesztegetek erre feleslegesen. Itt is. De ha eszembe jut, nagyon fontos lesz minden perc amit esetleg elpazarolok. És persze jobban értem a vallásosokat is. A végeredmény ugyanaz lesz, de legalább az utánra ígért nekik valamit. Sovány vigasz – főleg hogy az állításokat (túlvilág, Paradicsom, pokol, Nirvána miegymás ) még senki nem erősítette meg, de a semmitől azért mégis több.

És akkor továbbgondolva megint eljutok oda, hogy a meleg lakás, kocsi, teli pocak – ezért tekerem a mókuskereket? Annyira jó ez? Mikor leadom a szerelést eszembe fog jutni? És ha igen: az utolsó gondolatom egy kurva csirkepaprikás lesz?! Nebassz….

Úgy volna jó, ha valami általam elkövetett oltári nagy hülyeségen röhögnék közben. Hát de nem?

Most olyan mintha tiszta depi lennék, mingyá’ öngyi leszek, oszt nem. Csak a rázod a csészét, kavarog a zacc is.

Hogy rövidre zárjam a csajozós vonalat, elég hamar kiviláglott, hogy ez alkalommal sem jön össze a spontán coitus, komolyabb energiákat mozgósítani halott  ügyekért pedig már nem vagyok hajlandó, úgyhogy amikor megjegyezte, hogy „neki szeretethiánya van”, csak annyit morrantottam, hogy „Akkor vegyél kutyát, én elmentem berúgni…!” És lőn.

Ja, persze ott volt idén is Malacka, de első nap mikor megláttam rájöttem hogy terhes, így aztán sok keresnivalóm már nem volt. De így legalább felhőtlenül tudtunk hülyülni.

Észrevettem, hogy le kell álljak ismét a pálinka-sör kombóval, mert péntek este már aminek sarka volt abba vagy kapaszkodtam, vagy lehánytam. Ennek eredményeképpen szombat hajnalra elkapott a szokásos fesztiváldepi, és miután végiggondoltam hogy mi vár még rám az elkövetkező napokban, inkább szépen összecuccoltam, és hazaügettem. Ez persze nem kis felháborodást váltott ki a kisközösségben, de akkor pont leszartam.

Végül is nagyon jól tettem, mert a további események fényében igencsak szükségem volt arra a másfél napos alvásra.

Hétfőn hajnalban felkerekedett a család, hogy rohammal meghódítjuk Erdélyt, dicsőn felhágunk a Kárpátok bérceire, ésatöbbi, ésatöbbi. Persze odáig sem volt sétagalopp, mert anyám ideges, nővérem ideges, ők ketten egy helységben idegesek, abból jó nem sül ki. Persze, amikor megtalált azzal a hülyeséggel, hogy mondjak neki zeneszámot arra, hogy útnak indulunk, hogy feltehesse a faszbúkos kódolt kommunikációhoz valamik épp mostani szeretőjének, n a akkor még éppen finoman de elég határozottan zavartam el a ferde faszba.

Ott tartottam, hogy elindultunk, papa vezet, tesó elől ül, mert hátul hányni fog, én meg hátul elaludtam.

Egészen Debrecenig. Ott ugyanis, a gépészmérnök, számtech- oktató édsapámnál leugrott az ékszíj és nem tudta beprogramozni a GPS-t. Az, hogy ere miért útközben és nem előre kellett sort keríteni messzire vezetne. A lényeg az volt, hogy vége az autópályának, vége a világnak. Egy gyors autómosó parkolójában(!) elkövetett reggeli után inkább a tesó vette át a volánt. Érthető volt, édsanyám max. Miskolcig van hitelesítve, a fatert elsodorta a pánik szele, én meg ugye a gyors felneszelés miatt a nevemet se nagyon tudtam, nemhogy vezetni. A nővérem egész ügyesen, de cseppet sem meggyőzően vitt el minket a Királyhágóig. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy soha nem volt balesete, nem hibázott vezetés közben most sem, egyszerűen az előrelátást nem lehetett észlelni benne. Pl. kanyarig nyomjuk a gát, ott nagyot fékezünk, és nagyot gyorsítunk. Ahelyett, hogy a lendületet felhasználva, a féket minimálisan használva becsorogna,  és már belátva a kanyart gyorsítana ki. Mindegy, ez csak azért érdekes, mert szegény nem értette miért félünk mellette és csak most tudtam szabatosan megfogalmazni.

Királyhágón feltámasztottam magam poraimból, bebootoltam, és átvettem a volánt. Az igazi kalandos rész csak utána jött. Egyrészt ugye egy hegyi, kanyargós út, éppen innen a zergebasztató ösvényeken innen. Állítólag az elmúlt tíz évben nagyon sokat javult az utak minősége, sőt azt is lehet mondani lettek minőségi utak a rossz utak hiánya helyett. Ez igaz is, már ott ahol. Mert ahol nem olyan az út, oda inkább egy T72-el mentem volna. És az útjavítás táblát illik komolyan venni, mert csak oda rakják ki, ahol gyakorlatilag nincs út a tábla mögött.  Persze, az 1.4-es motor, telipakolt kasznival és öt emberrel amúgy  is inkább az Alföldön tud érvényesülni mint itt. A záróvonalat ott mindenki egyezményesen ajánlásnak tekinti, max. annyi hatása van, hogy kicsit odafigyelve előznek. Hja, hogy úgyis elférünk hárman az úton?! Egyébként a sebességkorlátozást is opciónak tartják.

Késő délután meg is érkeztünk, de akkor már másra nem olt energia mint letolni pár jégernek csúfolt finomítatlan kőolajszármazékot, aztán elborultunk. Kedden aztán összedugtuk a fejünket, hogy mi legyen. Első körben menjünk Parajdra a sóbányába. A tesónak jó volt, mert z asztmájára használ. Barnusnak jó volt, mert volt játszóház. A faternak mindegy volt. A muter meg beült a lenti kápolnába, és imádkozás címszó alatt szundított egyet a markába borított arccal. Szerintem emg egy bazi nagy luk a földben.

s Utána irány a Medve tó. Szüleim állítása szerint annyira sós a vize, hogy nem merül el benne az ember. Ezek szerint a nővérem meg én nem számítunk annak, mert abban a pillanatban hogy nem csapkodtunk izgatottan, mentünk is lefelé mint egy sportbalta. Bezzeg az ősük, meg Barnus. Szerintem néha el is szundítottak a vízen.

Akkor még volt olvasnivalóm, úh ez a nap viszonylag hamar eltelt.

Másnap felmerült az nővéri igény, hogy neki megint barlang, mert asztma, Barnus vele. Mi délelőtt fürdés, visszafelé felszedtük őket de hogy délután mit csináltunk, arra ha megölnek sem emlékszem.

Folyt. köv.

Na, akkor essünk neki….

Megint kihagytam egy csomó időt, de talán nem is baj. Minden esetre azért így legalább van mit írni.

Próbálom nagyjában időrendbe fogni, illetve a témától se elkanyarodni. Ami azért lesz nehéz, mert az összefüggő dolgok jellemzően nem egyszerre történnek.

Az elmúlt negyedév az esküvők időszaka volt. Ahogy szétnéztem a baráti társaságban, senki nem az az elkapkodós típus. Az egyetemi csoporttársak közül voltak akik „rendes” időben bepárosodtak, na, ők már el is váltak. Szóval a kilátások nem túl rózsásak. Májusben Lóbelt barátom hajtotta fejét igába (vö. gyűrűsféreg), és nagy meglepetésemre én is meghívót kaptam mind a szertartásra, mind az ünneplésre. Halkan kuncogtunk, mert mióta ezzel a lánnyal volt, Lóbeltnek új múltja volt…Semmi nem úgy volt, ahogy, ő világ életében Majára várt, stb, stb. Na, ezen még Maja is röhögött. Hódmezővásárhelyen volt az esemény, szépen le is osontunk, ügyesen. Nekem még volt egy kis időm,beültem egy ismerős presszóba, megittam két-három martinit. Már ekkor éreztem, hogy érdekes lesz ez az este, nem szoktam én ilyen úri piába ütni az orromat/számat. Eljöve az esemény ideje, megközelítettük az „ojjektumot”, de egy fránya kocsma nem szembe jött?! Így aztán mikor a Lóbelt kartársainak szép rendőri díszegyenruhájában megláttam Sanyikát, hát kitört belőlem valami törvénytelen röhögés. Sanyika az az ember, aki komoly informatikus létére még üzleti tárgyaláson is tíz perc után mindenki Sanyikának hív. Az elálló fülével, szemüvegével, ovális sziluettjével meg úgy nézett ki egyenruhában, mint a dagadt egér az Intermouse-től a Macskafogóban. Amikor masírozni kezdtek, már konkrétan visítottam. Szegénynek egy héten keresztül komoly alaki kiképzést adtak a kollégák, de a lúdtalpán ez keveset segített. Azt meg speciel elfelejtették mondani, hogy karddal tisztelgés, és egyébként díszelgés közben az embernek nem forog a szeme mint a reklámmacskának, nem nézelődik, nem vigyorog mint akit baszni csalogatnak. A szertartás szép volt, a lagzi még szebb, ha szabad ilyen finoman kifejeznem magam.

Rá egy hónapra másik kedves barátném fejét kötötték be. Ez pont az ország másik végében volt. Csak hogy utazhassak egy kicsit. Ez sokkal közvetlenebb, spontánabb szervezésű volt. Itt finoman arr utalnék, hogy nem enyhén káoszos volt. Én meg ráadásul szarul jártam, mert valami buli volt előző este, úh sikerült picsamásnaposan lejutnom. Cca 42 fok volt árnyékban. Árnyék viszont nem volt. Azt hizsem életemben most voltam a legközelebb egy spontán ájuláshoz. Egy darabig gondolkodtam azon, hogy Marcit miért nem hívták meg, aztán rájöttem: ha a két lyuksógor elkezd a háttérben röhögni, kitör a botrány… Hja, ilyenek voltak azok a GYIÖT-ös idők. Jó volt visszaemlékezni a menyasszony nővérére is….

Az esküvőkre a júliusi tette fel a pontot. Judit exkedvesem ment férjhez az Angliában összeszedett magyar 8naná!9 pasijához, és természetesen erre is meghívót kaptam. Mint kiderült, nem én voltam az egyetlen ex…. No, ez is jól kezdődik. Természetesen szintén kánikulában, délben kezdtünk. Mivel söfőrnek szegődtem, nem ihattam. Ráadásul a kocsi is beszart, úh céges autóval kellett villantani. Menyasszony gyönyörű, szertartás gyönyörű, és meg majd megdöglöttem egy sörért. Utána ebédszerűség Kisorosziban, én az örömanyát, a bátyust és annak kedvesét kellet hurcibálni. Mondjuk most sem értem hogy aranyos kedves, gyönyörű lányok mit eszek kőbunkó faszikon, de azt hiszem ez olyan rejtélye marad az anyatermészetnek, amit soha nem fogok már megérteni. Ja, nem az örömanyára gondoltam. A kaja rendben lement, kellően berúgott mindenki akit illet, de amikor elkezdték játszani a közös „szögelős” zenénket a menyasszonnyal, úgy röhögtem, hogy majdnem a tortát hajította át a termen, hogy kussoljak már.

Este buli a városban, na, itt már én is eleresztettem a hajam, hajnal négyig adtuk az ívet.

Ez másnap volt kissé kényelmetlen, mikor reggel nyolckor már irányba tettem a kocsit, elmormoltam egy halk fohászt a többi közlekedő lellki üdvéért és elindultam visszavinni. Persze a célszemély nem vette fel a telefont, elmentem oda ahol tudtommal laknak, de tök fölöslegesen nyomtam a csengőt. Mint később kiderült, már rég elvágták a vezetéket. Direkt.

Nem volt mit tenni, a garázsajtó nyitva volt, úgyhogy körbekémleltem mint egy háztáji Winnetou, és átlibbentem a kerítésen. Már csak két labradort kellett legyőzni, akik mindent megtettek hogy sebesre nyalogassanak, hogy egy erőteljes „Szeépjaóreggelt!” felkiáltással törjem darabokra a ház békéjét. Salgamama ijedtében  elejtette e teregetős kosarat, Salgapapa meg botra kapott mint ifikorában a búcsúban, de viszonylag hamar tisztáztam a helyzetet. Szerencsére felajánlották hogy Salgapapa elvisz a pályaudvarra, így nyugodtan (…) elfogadtam a felajánlott sört. A nyugodtság azért idézőjeles, mert ugye nyolckor indultam otthonról, és fél tízkor ment a vonat. És én még a város másik végén kommandóztam jegy nélkül. Röviden felvázoltam a helyzetet és Salgapapa nyomott egy WRC finn futamot át a városon. Szót ne szaporítsam, ott voltam a vonaton. Nyomtam egy rántottát, de sörrel kísérni már hiba volt. Legalábbis a negyedik mindenképpen. Így fordulhatott elő, hogy Füzesabonyban egy váratlan manőverrel az egri vonat helyett a fehérgyarmatit sikerült megszállnom. Nem mondom, gyanús volt a sok fürdőruhás fiatal, de bazzeg Egerben is van strand… Aztán valami istencsodája folytán lepattantam az éppen kihúzó vonatról, és már csak a tesómat kellett felhívnom, hogy siessen értem. Egyrészt hogy ne késsünk el, másrészt hogy hamarabb ideérjen, mielőtt végképp becsacsizok.

Minden igyekezetem dacára sikeresen megérkeztünk Szilvásváradra, hogy illően megültük közös édesanyánk születésnapját, majd hazateleportáltunk. Legalábbis én. A többiek szerint aludtam a kocsiban, rohadtul horkoltam, és becstelenül sörszagom volt.

Ehhez képest már csak egy esti meghívás volt halászlére, baráti házaspár (anyáméknak) és baráti már felnőtt gyerekek. Nos, a felnőtt gyereket ismét kitettek magukért, mind az étel, mind az italfogyasztásban, az este többi részét  nem részletezném.

Kisvártatva felvirrad a hétfő szent napja, amit nem munkával, hanem Istennek szentelt áldott pihenéssel töltöttem. Volna.            

Ugyanis eljöve aza a nap, amire egész évben vártam, irány a Hegyalja Fesztivál! Rövid telefon után már volt is kocsicsatlakozás Miskolcon, jegyet már csak odáig kellett venni. Előtte felugrottam Kábarcikára, lenyírattam a sörényt, irány a cél, lépés indulj. Persze a vonaton találkoztam Szaszával aki munkából ment haza, összehaverkodtunk egy ottani párocskával, úh mire Miskolcra értem, már a hét is páros volt. Az állomáson Ojszi felvett, ettől kezdve ő söfőr, én kocsiparancsnok, és ment a szansájnmetál. Magáról a fesztiválról sok mindent nem szándékozom írni., Egyrészt mindig ugyanaz történik, másrészt az ottani poénok csak ott ülnek, azt meg hogy hányszor rúgtam be, inkább ne feszegessük. Mindenesetre a „reset-gomb” funkciót betöltötte. Azért pár érdekes dolog történt. Marci szegény idén meglepő módon időben érkezett. Vesztére. Ülünk a többiekkel szépen a kemping ABC előtt, erre megjelenik tökig véresen. Szerencsétlen talált két konténert, amin nem látott ajtót, amiből arra következtetett, hogy azok a másik oldalon vannak, tehát ő átmegy közöttük és ott a WC. Faszt volt ott. Mivel feltúrták a kempinget, ezért egy kurva nagy szakadék volt ott, amibe razjfimfigura-szerűen sikerült hasra esnie. Felszakadt az álla, meg pár fogából útnak indult egy kisebb mennyiség. Ahogy megnéztük másnap a helyet, mázlija volt hogy nagyobb baja nem esett. Persze, ettől függetlenül kegyetlenül kiröhögtük.

A napirend már bejáratott volt. Reggel le a strandra, ahol első nap után már imádtak minket a pultosok, fekvés az árnyékban, fürdés, döglés, aztán persze sör-fröccs, mikor hogy adta. Délután be a fesztiválterületre, nagyon ritka vagy pénzfelvevős esetben a város. Aztán amíg az erő tartott, koncert, sör, koncert, fröccs.

Nagy mázlink volt, hogy még Pannónia Fesztiválon (azt hiszem, ez külön poszt lesz) összeismerkedtünk Rasztamarcival. Valami eszméletlen fej, ha csak a fele igaz amit elmesélt és vinnyogvaröhögtünk rajta, már az is elég. Ha meg nem, hogy Istenem, elég ha egy sztori jó, nem kell hogy igaz legyen. Pár sör után már besorolt a csibéi köz minket – és egyre szaporodó kis társaságunkat – ami hatalmas szerencse volt. Ő ugyanis már rutinosan a strandra sátorozott, mégpedig bográccsal. Így némi sör és fröccs fejében gyakorlatilag ingyen jutottunk minden nap meleg kajához, noch dacu csirkepörkölt, chilis bab, lecsó… ez utóbbi kettő hatására egy reggel mikor rágyújtottam a sátorban, csak a gondviselés őrzött meg minket a villanástól- robbanástól….

Én a végén már a cuccaimat se hordtam be a kempingbe, jó helyen volt az ott.

A fesztiválcsajozás sose volt nekem kitalálva, ez idén is beigazolódott. Összekeveredtem egy vézna szöszivel, ami pont nem az esetem, de hát Istenem…. Ki a kicsit nem becsüli… De sajnos beszélt is. Na, a második gyereknél és az első, pasija által adományozott látlelet után kezdtem el nagyon nem figyelni.

Folyt köv,.

Kedves ......!

Ma kaptam meg a képeslapodat, ennek hatására ültem most le egy kerthelyiségben, hogy írjak neked. Ez a levél nem lesz vidám, és nem lesz kellemes. De úgy érzem tartozom vele.

Értékelem, hogy emlékszel a születésnapomra, a névnapomra, és veszed is magadnak a fáradságot, hogy írsz is ilyenkor. Kevés ilyen ember van.

(Nyitva van előttem a facebook, néha ránézek az „alvós képedre”, ilyenkor olyan mintha itt lennél és mesélném neked ezeket a dolgokat. Jó lett volna úgy elmesélni ezeket, vagy legalább kézzel írni levelet, de nem megy. Ez most jön ki, vagy soha.)

De olyan érzésem van, hogy ilyenkor nem rám gondolsz, nem én hiányzom, hanem mindazok az események, mindazok az emberek, azok az események, évek, amiket a képzeleted hozzám fűz. És biztonságnak az a tűnékeny érzete amit csak az itthoni környezet adhat meg, akkor is ha egyébként nem mennek jól a dolgok.

Én ezzel kicsit máshogy vagyok. Szép vagy, talán a legszebb nő akit valaha láttam. És biztosan a legnőiesebb- a szó jó, lelki értelmében. És ezen nem fognak az évek változtatni.

Ha az emlékezetem meg nem csak, 1993. szeptember 7-én találkoztunk először, de ha nem, akkor is tudom hogy az első angolóra volt, amikor bejöttél és leültél mögém. Akkor még nem voltunk barátok, de akkor is, és azóta is több vagy nekem attól. Igen, szerelmes voltam beléd, nem egyszer, nem kétszer az elmúlt csaknem húsz év (úristen...) alatt. Az voltam a középiskolában, az egyetem alatt, azon a bizonyos Hegyalján amikor hosszú évek múlva ismét találkoztunk, akkor mikor Pesten éltél, és valahányszor Angliából hazajöttél. A sors furcsa fintora - ezzel már évek óta számot vetettem és elrendeztem magamban; hisz elég hamar nyilvánvalóvá vált - hogy ez fordítva soha nem volt és nem is lesz így.

Azért elmesélem mi minden történt közben, hisz e nélkül nem fogod megérteni miért is írom ezt a kegyetlen levelet.

Meséltél nekem a középiskolás, szerintem első szerelmedről. Nem csak érintőlegesen, sokat meséltél, és elmeséltél nekem akkoriban. Hallgattam, hiszen akkor még „kisfiú” voltam, és a gátlásaim akkor még áthághatatlanok, legyőzhetetlenek voltak. Ezt beláttam, elfogadtam. Csendben maradtam.

Érintőlegesen, éves kihagyásokkal, de végighallgattam, végigasszisztáltam a Tamásokat akik mellett boldog voltál, talán. Néha biztosan. Nekem általában a bajokat, a problémákat mesélted. Együttéreztem, vigasztaltalak, próbáltam a figyelmedet elterelni. Persze, kevés sikerrel, ez a feladat igazából nem is az enyém volt akkoriban. Az egyetem alatt írtam neked egy levelet, ami után sokáig-sokáig nem beszéltünk. Talán félreértés volt, talán nem, én csak azt tudom, hogy irtózatosan magányos voltam amikor írtam, és senki más társaságára nem vágytam, csak a tiédre. És utána nem beszéltünk évekig. Máig emlékszem, amikor a bölcsész épületből felhívtalak (épp vizsgám volt), és rámtetted a telefont....nem akartál beszélni velem.

Emlékszel még Hegyaljára? Talán soha, senkinek nem örültem úgy mint akkor neked mint akkor mikor az abroszmintás ingemben, és a hülye szalmakalapomban a nyakadba estem a a krisnás sátornál. Miért? Nem tudok rá válaszolni. Talán abban bíztam, hogy jóvá tehetem amit nem követtem el, talán abban, hogy esetleg most.... életemben nem izgultam úgy mint azon a pár napon át amit ott töltöttünk. Amikor megbeszéltük, hogy kedden a Vianba megyünk bulizni, sírtam az örömtől. Soha nem meséltem el neked, majdnem meghaltam az odaúton. Olyan előzésbe mentem bele amiből ma sem értem hogyan jöttem ki. Egy papírautóban. Nem beszéltem róla, úgy éreztem nem tartozik rád. Átbuliztuk az éjszakát, és izzadtan, fáradtan, de boldogan álltunk meg hajnalban a teraszon. Letámaszkodtál, és felsóhajtottál: „Úgy kellene már egy pasi..... egy magas, barna szemű, kreol bőrű, fekete hajú......”

Azt hiszem, jó hogy akkor nem láttad az arcomat. Életemben talán olyan fájdalmat nem éreztem.

Nem baj gondoltam...szerzek neked olyat...!Aztán győzd megköszönni...

Talán életemben először aljas akartam lenni, és lettem is. Miklóssal nem véletlenül találkoztál nálam. A „természet” elvégezte a maga feladatát, nekem már csak az eredményt kellett kivárnom. Meg is történt amire számítottam. De mikor szakított veled, nem éreztem elégtételt, örömöt,vagy megnyugvást. Elszégyelltem magam. Azt, hogy akkor már tíz éve tudta mindenki aki mindkettőnket ismert, csak te nem vetted észre, mókás-szomorú persze, de nem menti ezt. Nem menti ezt talán semmi.

Egyébként, ha megnyugtat a tudat, visszakaptam ezt a húzást. Kamatostól. Úgy, ahogyan senkinek nem kívánom. De ezt azt hiszem soha nem fogom elmesélni.

Elhatároztam, hogy megmaradok a barátodnak, csak barátodnak, akire esetleg szükséged lehet.

Az emlékezetes eperszedés után még végigasszisztáltam a netes bécsi pasit, a neki nézett mélygarázzsal, végignéztem ahogy Szasza az üvegnek szorított a Rockyban, kiöntötted a szívedet a a skót pasid miatt, majd Andy miatt.... Sok, nagyon sok.... talán felsorolni sem tudom már....

Azon az estén, Miskolcon, Diósgyőrben, a lakásod előtt a füvön, a csillagokat nézve, majdnem sikerült. Talán soha, senkivel nem voltam olyan őszinte, senkit nem engedtem magamhoz ilyen közel, és soha.... talán ez a legjobb szó- nem volt részem ilyen meghitt estében, beszélgetésben. Annak az estének a hangulatát ma is őrzöm, féltve, féltékenyen. Aztán rájöttem, hogy abban a helyzetben mennyire kiszolgáltatott és naiv voltam- hiszen nem ugyanúgy, ugyanabban a helyzetben beszélgettünk ugyanazokról a dolgokól.

Ismét megfogadtam, hogy eltemetem magamban ezt az érzést, ami megvan azóta – és valahányszor látlak előjön – amióta először találkoztunk, és olyan barátod leszek, amilyen csak ember embernek lehet.

Nem sikerült. Nem sikerült barátnak lennem – ehhez túl sok volt a lelkiismeret-furdalás, és a megőrzött irtózatosan keserű, keserű emlék – és nem sikerült eltemetnem sem ezt az érzést.

Erre akkor jöttem rá végleg, amikor a múltkor találkoztunk Miskolcon. Amikor beültünk a Sörkertbe, már csak egy voltam a barátaid, egy a többi között. És amikor felcsillant a szemed a hat vagy hány évvel fiatalabb pasira, mert magas, fekete szemű, kreol bőrű.... ott elöntötte – immár sokadjára a vér az agyamat. Még viccelődtem ahogy tudtam, még megálltam amikor mellém ültél és naivan azt kérdezted mi bajom van, de többre már nem voltam képes. Felálltam, elmentem, nem érdekelt hova, miért, hol alszom. Nem vettem fel a telefon mikor hívtál, nem véletlenül. Nem akartalak bántani, de ezt akkor, ott nem tudtam elviselni. Magyarázkodni pedig végképp nem volt kedvem.

Miért írtam most mindezt le neked?

Abban bíztam, hogy ha máskor nem, hát a Sörkertben egyértelmű lett számodra a fentieknek legalább egy kis része. Levontad a konzekvenciákat, megtaláltad a a legjobb megoldást. A ma megkapott képeslap nem erről árulkodik.

Ezen a héten temetek. Temetem a múltam egy – jó nagy – részét. Elköltözöm a lakásomból, elköltözöm arról a környékről. A lakásom túl kicsi már, túl sötét. És túl sok benne az emlék. Így nem tudok élni, lélegezni, továbblépni, élni. Felépíteni azt, amire mindenki, én is vágyom. Nem bízom már benne, de az esélyt szeretném megadni magamnak.

Persze ennek nem te vagy az oka, történt ott velem épp elég e nélkül is. De tény, nem tudom elfelejteni hogy mellettem aludtál a matracon, és nem tudok elmenni soha a Mester utca- Berzenczey sarkán.

Nézem végig a dolgaimat, szelektálok, búcsúzom. Nem sok mindent fogok magammal vinni, talán csak a legszükségesebbeket. Sok tárgyat kidobtam, és még ki is fogok. És ki fogom dobni az összes sünis dolgot, képeslapot, rég lejárt naptárt, mécsestartót is, amit tőled kaptam. Szerettem őket, rád emlékeztettek. De nem akarom ezt tovább vinni. Nem bírom már el a súlyát. Le szeretném tenni, azt szeretném, ha soha nem történt volna meg.... Érted...?

Azt kívánom légy boldog. Azt kívánom, találd meg a – talán nem kreol hős típusú – párodat, szülj neki egészséges gyerekeket, és hogy vigyázhass a szüleidre. Ennyi talán elég is egy embernek. De nem akarom Őt látni, nem akarok ott lenni az esküvődön, és nem akarom ölembe kapni a gyerekeidet.

Ne írj nekem képeslapot.

Lássuk a mai merítést:

A többség felfüggesztené Gyurcsány mentelmi jogát

 Egyes szubkultúrák meg őt magát.

Megint olcsóbb lesz a benzin

4 forinttal csökken a benzin ára szerdától. A gázolajé nem változik.

Jeeesszus! 4 egész, király magyar pengőforinttal?! Megtáltosodott a magyar gazdaság. Vagy Matolcsy még nem beszélt ma.

Kiderült, mennyibe kerül Ferihegy átnevezése

13 millió forintot költött erre az állam.

 Tegnap láttam, hogy valaki A4-es lap, kis festék és cellux segítségével átnevezte a a Kazinczy utcát Schmitt Pál utcára. Bekerülési költség cca 13 Ft. És még vicces is.

Még egyszer utoljára: megint leülnek Pintérrel a rendvédelmisek

Utolsó egyeztetésre ülnek össze a kormány és a rendvédelmi szakszervezetek képviselői hétfő délután.

Szerintem ide már gumibotot is visznek. Biztos ami biztos.

Még egyszer utoljára: megint leülnek Pintérrel a rendvédelmisek

 Holnapi hír: "Pintér leültette a rendvédelmiseket!"

"Pojáca ez a csávó": Majka osztja Alekoszt

Majka szerint a nők 99 százaléka fél mondat után küldené el maga mellől a görög hódítót.

 Majkát meg fél mondat után zavarták haza az ózdi haverjai, mikor a "befutása" után is ő hívatta meg magát velük egy italra- amit persze soha nem viszonzott.

Kövér kiosztotta a falatozó képviselőket

Tűrhetetlennek nevezte, hogy egyes képviselők esznek és isznak az ülésteremben.

"Legalább ne kézzel edd a töltött káposztát, paraszt!"

Kövér kiosztotta a falatozó képviselőket

Fél hogy nem lesz az egyetlen Kövér.... (Juj…)

Borzasztó erőben a svájci frank

A svájci frank 219 forint közelébe drágult, és történelmi csúcson van. Az euró 270 forint.

Jelenleg ez a Matolcsy a legerősebb támadófegyverünk. Csak néha adni kéne neki egy repjegyet,hogy picit döntse már be a frankot is, mert kicsit unalmas ahogy nekünk kamikázézik itt.

Népszavazást kezdeményez az LMP

Tíz kérdésükben a munkavállalásról és a tankötelezettségről kérdeznék az embereket.

Mer' nektek még nem volt mi, srácok?! Nemzeti konzultáció orrba-szájba, legyen már egy kis népszavcsi is, ne csak a Postának basszuk el pénzt. Vagy megijedtetek, hogy a zemberek azt hiszik nem érdekel titeket a véleményük? Megsúgom: senkinek nincs már ilyen illúziója.

Leköpték Gyurcsány Ferencet Egerben

Salom!

Fejlemények röviden:

Kocsi jó, légterelőt találtam, oszt jól másikat küldtek ki. Mehetek vissza még egyszer. Egyszer csak krúzolhatok már középfülgyulladás nélkül, addig viszont vélhetően még jó néhányszor elmanőverezem magam a fasz rossz oldalára.

Motor: még mindig nincs kész, isten majmai lassan őrülnek. Szerintem ez a szezon is lemegy négy keréken. Vagy lehet hogy annyi nincs is ki nekem?

Lelkiállapot: hagyjuk. Enyhén (értsd: nem enyhén) depi vagyok, dúl a tavasz, rügyeznek a kotonok, én meg a meló-konditerem-oroszóra bermuda-háromszögben  vagyok elveszve. Ja nem, csak balfasz vagyok. Mindenesetre mostanában több dr. house-t látok mint nőt.

Mindegy, lapozzunk, ami nincs, azzal nem érdemes foglalkozni. (Érdemes lenne pedig, de mire kellő hangulatba kerülök, addigra nincs kedvem írni)

Ellenben annyira szar most itt ülni a a melóban, hogy inkább tartok egy kis sajtószemlét, egy kis kommentárral:

INDEX:

Alig van korruptabb a magyaroknál…

Na ne…. Azon a helyen, ahol  jogrend évszázadok óta olyan magas fokon áll, hogy a botegyszerűségű rutinfeladatokon kívül soha semmit nem lehetett kenőpénz nélkül elintézni, ott korruptak lennének az emberek?! Tudomásul kellene venni, hogy Nyugat és Balkán találkozásánál vagyunk – és sikerült integrálnunk mindkét terület rossz tulajdonságait.

HÉV-javító szett: kenderkötél vaskampóval…

Mert a leuoplaszt eukomfortabb, mi?

A Top10-ből öt helyet vitt el a Való Világ 4

Az elmúlt egy hónap legnézettebb műsora volt, a TV2 A nagy duettel és a Tényekkel szerepel a listán.

Nem néztem. Isten bizony. Egyszer-egyszer csapott meg a látvány mikor léptettem a tv-n, de mintha Mordor fekete szele dermesztette volna meg az intellektusomat. Speciel, ha a népesség nagy részének ez a színvonal, inkább nem kéne itt megmenteni senkit…

Végre vége, de ez az egészalakosz fasz itt maradt nekünk…

Gyertyával világítanak a rendőrök

Kikapcsolták az áramot a vajszlói körzeti megbízottnál, a fegyvereket is el kellett vinni

Ehhez indulat nélkül, jó ízléssel nem nagyon lehet írni semmit. Olyan emberektől várjuk el a rend, béke fenntartását, akiknek ehhez jóformán semmi eszközük nincs. Miért is? Nézzük mi hiányzik:

Szellemi tőke: az elmúlt időszakban a tiszti állomány számára belépési követelményként  már nemcsak hogy diploma, de rendőrtiszti, államigazgatási vagy jogi diploma kellett. Ez dicséretes. Hogy az állomány többi részének mi volt a követelmény nem tudom. Csak sejtem. Az érzékenységet kímélendő csak halkan jegyzem meg, hogy elég kevés nálunk a Derrick és a TJ Hooker…

Tárgyi feltételek: Elég hosszú és rögös úton jutottunk el odáig, hogy például a járműpark nem a KGST időket idézi. Ezzel nem azt akarom mondani hogy alkalmas a bűnüldözés céljaira, de legalább nem tör ki vinnyogó röhögésben mindenki ha meglát egy rendőrautót. Persze, benzin nincs hozzá.  Kis városomban kérdeztem, rá, hogy miért alapjáraton döcögnek állandóan, mire í volt a válasz, hogy így még kibírja valamennyit a benzin.

Alulmotivált, részben képzetlen, csalódott állománnyal, elavult, ócska eszközökkel védetjük a rendet. Nem fog menni.

AIDS-esekkel élt Strauss-Kahn szobalánya

A nemi erőszakkal vádolt IMF-vezérigazgató áldozata HIV-fertőzötteknek fenntartott szálláson élt.

Én meg alkoholistákkal, tolvajokkal és kurvákkal. Ja, van egy buzi is. Ezt társasháznak hívják.

HÍRSZERZŐ:

Matolcsy megszólalt, mélypontra gyengült a forint…

Hol a hír? Szerintem ezt a faszit csak akkor engedik a mikrofon közelébe, ha be kell dönteni az árfolyamot. SP (Smidt Pál) is akkor kap tollat, ha alá kell írnia, logikus nem?

Olyan mintha egy bazi nagy stand up-nak gondolnák az egészet, ahol nem röhögtetni, hanem ríkatni kell.

Károly herceg meghökkentő kijelentést tett Erdélyben

"Nincs jobb exportterméke Romániának, mint Erdély" - jelentette ki a brit trónörökös.

Na, ha az angoloknak meg nincs jobb exportterméke mint Károly herceg, akkor kezdhetnek aggódni.

Brüsszel végleg betilthatja a nejlonzacskókat

Bukták a gazdaságos kotont.

Kétkerekű géperejű jármű, jelesül Vérfagyasztó Tádé

Nos, a motorfronton elég kevés minden történt, de természetesen nem hagyhattam izgalom nélkül magam. Az első és legnagyobb eredmény, hogy lezárolt a motorral kapcsolatos igen-igen kellemetlen hatósági ügy, ráadásul ha nem is teljes sikerrel, de minimális veszteséggel. Visszagondolva azt tudom mondani, hogy minden hülyeség elnyeri méltó jutalmát tehát a kapott dádá teljesen jogos, egy szavam sem lehet ellene. Ha viszont a másfél vényi bizonytalanságot, rettegést és önvádat is hozzászámolom, akkor egyáltalán nem jöttem ki pozitívan az ügyből. Sőt.

A tanulság annyi, hogy nekem csak egyenes úton szabad járnom, és ha fal terem előttem, akkor így jártam, megkerülnöm nincs esélyem.

Mindfent összevetve februárban gondoltam úgy, hogy mivel amúgy is benn voltam a BMW projektben, és a motorhoz finoman szólva is kellemetlen emlékek tapadtak, hát eladom. Még novemberben meghirdettem, két érdeklődőből egy teljesen komolytalan volt, a másik meg félig. Karácsonykor is akart, januárban is akart, meg februárban is. Közben meg nem jelentkezett. Aztán végül összehoztunk egy randit, elmentünk a telepre, beindítottuk. Mondjuk én is meglepődtem, hogy a téli hidegben is beindult. Viszont mikor beindult, azért nem kicsit sajdult meg a szívem a két henger mormogásától. Abban maradtunk, hogy vasárnapig jelezzen vissza, az ár fix, minden másban segítek. Álmatlan (höhö… ez persze csak költői kép), éjszakák után, áttöprengett nappalok után vasárnap fél négykor írtam egy sms-t, hogy eddig vártam, tárgytalan az ajánlat.

Innentől kezdetét vett az agyalás hogy hogyan és miként. Már mondjuk nem, mert a srácok kértek, hogy várjam meg az EMAT-ot, mert oda három gépet kell építeni. Ez április elején lesz. Volt. Na, letelt, két hét múlva lementem hogy akkor beszéljük át mit kell csinálni.

Az alábbiakban állapodtunk meg:

I.                    Elektromos rendszer helyreállítása, normálisan megcsinálni. Ebbe beletartozik a kapcsolódoboz cseréje is, az akksi szabadon lesz egy fix talpzaton, az elektronika pedig új házat kap egy II. vh-s gázálarctok képében. Ennek a fele elég, a másik felében pedig mentőcsomag, kulcsok, ilyesmi. Fékcsövek cseréje, hátsó féklámpa, indexek cseréje, műszaki vizsga.

II.                 Hátsó sárvédő és ülés megerősítése, első lámpa cseréje kilométeróra, esetleg töltés és olajnyomás visszajelző kiépítése.

III.               Gumicsere, agyak és ráfok feketére szinterezése, küllők maradnak fémszínűek és fehér peremes gumi kerül rá. Közben kiderült, hogy hátul egy nagyon ritka, rég nem gyártott harley-felni van, aminek a méretében aligha lesz fehér peremes, illetve ha lesz, akkor csillió pénzért. Szóval lehet hogy ez a rész már meg ebben az évadban.

Nos, az erre elkészítendő árajánlat mind a mai napig nem jött meg, de már legalább szégyelli magát a srác, és a motor szét van szedve. Hogy aztán összerakva mikor lesz, azt nem tudom. Mindenesetre a múltkor elvittem egy kábelkorbácsot, indexeket és a vaterán leütött gázálarctokot, tehát elvileg lehet dolgozni. Az csak hab a tortán, hogy a tokot meg kell vágni mert belelógna a láncba, de így legalább lesz valami a lábam és a lánc között, ha nem adj Isten szakadna.

Szerintem az lesz, hogy csináltatom, csináltatom, aztán mikor kész, elkezdek baszottul alkudozni….

Mindenesetre szombat délelőtt kimegyek a Duna pláza mögé, valami motoros találkozó és zsibvásár lesz, hátha tudok lőne egy jó állapotú Danuvia lámpát és ezzel a lámpacsere és a kilométeróra probléma is meg lenne oldva.

Belefeszülök megint az írásba, a többoldalú munkaundor, a megivott dupla eszpresszó, és egy energiaital következtében.

Ha belegondolok hogy miért nem írtam eddig akkor talán azt tudnám mondani hogy sok írnivalóm volt, de valami gátja mégis volt annak, hogy nem jött ki belőlem mindaz ami megfogalmazódott bennem. Itt most nem a jóra való restségre utalok, persze az is benne van vastagon, de most nem erről beszélek. Inkább valami belső gátról lehet szó. Jó lenne közelebbit tudni róla, de ilyen lelki mélységektől mindig elkap a keszonbetegség. Pedig volt jócskán történet, megírni való is. És mégsem sikerült billentyűzetet ragadnom.

Na, de csapjunk a lecsóba. Könnyebb követhetőség érdekében tematikusan, könnyebb vidámabb témáktól a hardosabb felé osonva.

Négykerekű, géperejű jármű, jelesül BMW.

Mint az előző posztban említettem, a jesszus hozta nekem karácsonyra, és mint minden ajándék, persze ez sem pontosan olyan lett mint amit az ember felkarcol a kívánság –levélkébe. Az átírás kisebb manőverekkel, de zökkenőmentesen ment, persze lehetett volna okosabban is, kissé pénztárcakímélőbb módszerekkel megoldani, de ez már eső után köpönyeg. Aztán jött az, hogy nekiállunk, a vételkor meglévő hibákat kissé kistafírozni.

Megvételkor is éreztem hogy egy kicsit bizonytalan a futása, és az adagolással is jócskán vannak gondok, de a tulaj bevallása szerint is karburátorgondok vannak, hát nem aggódtam. Persze….  Indult a szerelőkeresési hadművelet, amiben a kollégák, munkatársak, ügyfelek, és gyakorlatilag az össze létező ismerős és ismeretlen intenzíven részt vett. Persze, ha nem a saját kocsiról van szó, akkor ez teljesen jó móka. Így adódott, hogy volt olyan alkatrész, amit a fentieken túl a teljes karbantartó brigád és a fél portaszolgálat mozgósította a teljes ismerősi és szerelői körét.

Ahogy kivettem a BMW-szerelés is kissé maffia-jelleget öltött magára: Ha a márkaszervízek lehúzós brigádját nem számítjuk ide, sajátos de viszonylag korrekt kapcsolatok alakulnak ki. Talán azért, mert a jellemző tulajdonosi kört nem egészséges átbaszni (lehet hogy másnapra nem marad műhely), de ez érezhetően egy zárt közösség. Egy eldugott, Rákoshalálfaszán lévő műhelybe csöppentem bele, ahova igazából egy Trabantot se nagyon mertem volna betolni, ellenben állítólag nagyobb forgalmat bonyolítanak le mint a teljes BMW márkaszervíz. A munkafelvételt követő  két hétben nem s nagyon idegeskedtem – tegyük hozzá, jóformán nem is mentem az autóval, nem csapott meg a cápatitisz- a harmadik hét végén azonban már kissé feszült lettem, tekintve hogy el sem értem a szerelőt. Mint kiderült azért, mert kiugrott egy kicsit nyaralni Thaiföldre. Úgy tavaszig. Enyhébb lefolyású agyvérzés után azért egyenesbe kerültek a dolgok, a kolléga átvette és meg is csinálta rendesen. Nos, amit észleltem, az egy azért erősen a felszín kapargatása kategóriába tartozik…. Cseréltük a fékeket, a kormányösszekötőt, a porvédő gumiharangokat, lengéscsillapítókat, és egy rugót is, mert egyszerűen eltört…. Aztán olajcsere, generátorállítás, fűtésmotor, gyújtásleosztó rotor. Nos, ezekért egy cca 170eFt nem is tűnik soknak, főleg hogy ebben a munkadíj is benne volt, és gyakorlatilag minden alkatrészt Münchenből kellett hozatni. Igen, ez az átka a formának: ebben az időszakban még szép volt a forma, azonban olyan hirtelen jött az E30 széria, hogy nem áltak rá az utángyártásra, így gyakorlatilag a bontott jószágok kivételével marad a bajor alkatrészellátás az E21-hez., Nos, ebkutya, annyi baj legyen. Így aztán szépen kanyarodtunk, példásan megálltunk, csak nem mentünk. Illetve azt a típusú haladást én nem nevezném menésnek. Annak alapfeltétele, hogy egyenletes gázadásra egyenletes gyorsulással válaszol az autó. Nos, ezen ilyen nem volt. Ezen keresni kellett egy optimális gázállást, ami kissé szaporább haladásra ’biztatta’ a gépet. Ez tényleg csak biztatás volt, láthatóan nem érzete kötelességnek… Mentségemre legyen mondva, a megvételkor egy szép sötét téli estén nyári gumival, hátsókerekessel csapatni az öt centis hóban, ami nem is az enyém…  Arról nem is beszélve, hogy mivel soha nem vezettem ilyet,  fogalmam sem volt arról, hogy hogyan KELLENE ennek mennie.

Első tapasztalatra- főleg hogy az istennek nem lehetett 80 km/h felé vinni -  javasoltak nekem egy szerény motorgenerált kicsivel többért, mint két kiló… ez azért már a kimondottam barátságtalan kategória számomra, főleg hogy eredetileg egy széthajtós, megrohasztós olcsó vasat kerestem. Végül egy hasonló autót hirdető ürgét hívtam fel, hogy ő kinél szereltet, mert ez és ez van. Mondta, ugorjak le hozzá Fótra, megnézzük. Hát, speciel egy söröző, olajos punkra nem készültem. Kimászott egy Golf motorteréből és ment egy kört vele. Ő is határozottan karburátorra tippelt.

Rövidre fogva, az volt a bibi. A munkahelytől nem messze találtam egy karbiműhelyt egy régi vágású szakival, aki egy tömítő készlettel és két karburátorból egyet csinálunk megoldással összerakott nekem egy működőt. Még alapjárat is lett hidegen, de mondta, hogy ezt a zselésszelepet nagyjából egy éven belül cserélni kell.

És onnantól jó az autó. Voltam vele otthon, kulturáltan jár, jön-megy. Persze, még egy  fűtésállító javítás ráférne, de legfeljebb nem állítgatom.

Ha már nyolcvanas évek, akkor marad a dizájn: fagolyós ülésvédő, wunderbaum, mentődoboz (eredeti!) és a hátsó ablakba… Szülinapomra kaptam egy bólogatós kutyát bele, és Tomi egy fél órával ezelőtt állított be egy megfúrt fekete billiárd  golyóval, hogy az a golflabda a sebváltón olyan esetlen, cseréljem le…. Cserébe kapott egy neki gravírozott dögcédulát.

Sokat töprengtem a nevén – mert nevének lennie kell, érezze a jószág hogy családtag – aztán mikor egyik kolléga megkérdezte, hogy megyek-e a bömbivel, felröhögtem:

-         Bömbi?! Hát, ez legfeljebb Bambi….!

És rajta maradt.

Most már csak a rohadó küszöb zavar, nehogy már nem legyen teljesen rendben a széthajtós, rohasztós verda….

- nem szállsz be a liftbe,

-a tükörben nem állapítod meg hogy jól, sőt csodásan nézel ki,

-ezt nem dönti romba az orrodból kilógó szőrszál ÉS

- nem próbálod ezt egy gyors mozdulattal kirántani....

AKKOR nem fogod egy üvöltő tüsszentés keretében telibefejelni a full-taknyos tükröt!

És akkor nyílt a liftajtó.....

2010. december

Tehát egy irtózatos, minden logikát és a józan megfontolás után egy igen érdekes választás következett: dacára hogy elsősorban olaszt akartam, lett végül egy fehér, 316-os kupé BMW. Három kilóra tartották,  kettőötvenért elhoztam, és boldog is voltam. Egész kicsi ideig. Azzal tisztában voltam, hogy nem hibátlan a gép. Sőt, azzal is tisztában voltam, hogy sok hibája van. Nem túl komoly, de azért van. December 21-én hozta nekem a Jesszus, úgy is mint karácsonyi ajándék. Volt ölöm, bódottá, azért rendesen.

Aztán eljöve  Karácsony szent ünnepe. Nem nagyon tagadom hogy  igen kemény fenntartásaim voltak, talán az elmúlt sok év tapasztalata alapján. Nem vagyok előítéletes, csak építek a tapasztalataimra. Ehhez képest számomra is meglepő volt az eredmény. Mindenki teljesen szelíd volt, senki nem kapta fel a vizet. Talán ebben szerepe volt annak is, hogy jó anyám csinált tojáslikőr, aminek tesó nagyon megörült. Az csak később derült ki, hogy nagyban lenézve a városi ficsúrságot és a likőrök körül terjengő bizalmatlanságot, drága szülém rendes 40 fokosra hagyta. Ellenben jó sűrű maradt, ezét gyakorlatilag kanállal kellett ENNI. Nos, nővérkémet ez nem nagyon zavarta – egyrészt mert nem tudta, másrészt állag-problémákon nem szokott fennakadni- így tehát már az első menetben gyakorlatilag kiütéses vereséget szenvedett… Ellenben hozott a kedves szülőknek egy kis birsalmapálinkát, amivel hajszálra ugyaanaz játszódott le, mint az én szülinapi piámmal. Belenéztek a zacskóba, láttak egy Royal vodkás üveg. Hm… ha ez jutott, hát ez jutott, nem piszkálták. Mindaddig, míg fel nem hívtam rá a figyelmüket, hogy ne hagyják magukat megtéveszteni a csomagolástól. Na, onnantól csak a spájzajtó nyílt-csukódott…Ezzel tehát a szülői veszélyforrás is ki lett iktatva. Szerencsére unokaöcsém belátó gyerek, nem nagyon vette a szívére, hogy először senki ne akar jele játszani, utána mindenki de nem a szabályok szerint… :D A nagymamák aranyosak voltak mint mindig, és egyre öregebbek, mint mostanában mindig… Így hát a Családi Nagy Zaba-és Veszekedésünnep végezetül említése méltó baj nélkül lezajlott.

Természetesen utózöngék ezúttal is voltak. Teszem azt mindjárt a visszautazáskor. Ugyanis a miskolci állomáson sikerült összetalálkozni Fandival és Szélmicuval. Ez önmagában még nem baj, de ha figyelembe vesszük, hogy mindenkinél legalább három doboz sör volt – ki nem száradjon az a gyerek a nagy úton – akkor lehet sejteni a történet további, igen lejtős ívét. Még ez sem lett volna önmagában tragédia, ha Micu egy hirtelen mozdulattal nem kap ki egy üveg barackpálinkát a táskájából…. Ezek után meg sem lepődtünk, mikor kb fél óra múlva megjelent a kalauz, hogy nagyon zavarjuk az utasokat (három fő), és hogy viselkedjünk, mert nem kocsmában vagyunk. Mondtuk is neki, hogy tudjuk, ott rá lehet gyújtani… Annyira lendületbe jöttünk, hogy megszavaztunk egy korai estét a Zöld Kankóban (természetesen Zöld Kancsó a hivatalos neve, de ezt fantázitátlannak tartjuk). A Keletiben találkoztunk Lajosommal,  hazazúzás, gyors karbantartás, és irány a tett helyszíne. Nos, tett is volt… Nem tudom, mikor mentünk haza. Azt sem hogyan.

Persze Lajosomról sem meséltem még. Éppen hogy Tamás kezdett hanyagolni lakhatásügyileg, bejelentkezett egyszer csak a Schmak Lajos. Együtt voltunk katonák Egerben, de azon túl hogy egyszer-kétszer voltunk ott konditeremben, nem nagyon haverkodtunk. Azért valahogy megmaradt a kapcsolat, és mivel épp most költözött haza Angliából, meghúzhatná-e  magát pár napig nálam. Szerencsétlen kiment külföldre a barátnőjével, összeszedte magát, vett egy lakást Egerben, ami a zűrös jogi háttér miatt egy őrületes bukta lett. Hogy megint összeszedje magát, a barátnője ellenkezése dacára megint kiment egy fél évre. Mire visszajött, már nem volt meg a csaj. Pedig készült épp gyűrűt venni. Érthetően nyomott állapotban volt a srác. De végül egész jól kijöttünk egymással. Ellenben rájöttem, hogy intenzíven felségesedem- egyrészről én is utálom a szétdobált cuccokat, meg a mocskot, másrészt én is tudok veszekedni :D Egész jó :D Na, szóval egész jó elvoltunk,  még bulizni is elrándultunk az M2-ben. Mivel pillanatokon belül becsajozott, ezért ezt a tevékenységet a továbbiakban hanyagoltunk. Persze nem az irigység miatt, nem… A mi kis idillünk január elejéig tartott, akkor már nem volt képe tovább maradni, átcuccolt a nagybátyjáékhoz.

Menni kell itthonról. Nem lehet bírni a csendet, a buta tévéműsorokat, a felesleges takarítások steril szagát. Hova? Céltalanul, értelmetlenül, olcsón. Valahova. Mindegy. Vegyünk bérletet. Öreg, zöld pulóver, benne bízhatok, bőrkabát, sapka. Gyorsan. Fülhallgató a fülre, irány az utca. Gyalog, a bkvhoz most nincs jogom. A pénztáros néni szép napot kíván, mosolygok. Viszont kívánom. Hátha neki bejön. Nem nézem meg az sms-t nem akarom tudni mennyi maradt, nem akarok félni, szégyellni magam.  Ma nem. A Ferenc körút öregesen sétál a talpam alatt. Itt is lakott valaki, ott ha betérek… Hagyjuk. Emlékek. Más sincs. Félmosolyra húzza egy ötlet az arcom. A kisboltban barna sört és egy szivart veszek. A Nehru part régi ismerősként  tudomást sem vesz rólam. Émelyítő szerelmespárok és csendes emberek között ballagok, az avar pompás sárga szőnyeget terít elém.   Leülök egy kikötőbakra. Jó lesz itt. Úgy döntöttem jól fogom érezni magam. Hagyom hogy a csend rám telepedjen, lefolyjon a vállamon.  Előveszem a szivart, rágyújtok. A dobozon 100% Cuba, a papírgyűrűn Venezuela. Mit tudja a paraszt mi hol van…nevetek magamban.  Hétköznapi hitványság.  Fújom a füstöt, érdesen, csípősen öleli körül a nyelvemet.  Úri élvezet, diszkont életérzéssel. Felbontom a sört, kortyolok. Szétnézek. Ráérősen, alaposan. Semmi. Még egyszer. És még egyszer, máshogy. Én kapkodok, így nem szabad. Nem lehet. Kilégzés. Slukk. Kéken gomolyag a füst. Nagyszerű.

Halk pára játszik mindenhol, beburkol, elrejti a szögleteket a hangokat. Nézem Budát, az épületeket, házakat. Zárkózottan gombolják össze a kabátjukat, őrzik a meleget, befelé néznek. Összehúzzák magukat, nem akarnak összeérni. Emlékeznek. A híd lustán átfeszül, nézi a rozsdát ami reménytelenül eszi magát tovább és tovább. Egyszer jönnek majd emberek, lekaparják, vörös ragyáit festékkel kenik át. De addig nincs dolga, eszi a festéket. Szürkéskék, puha takaró az égen. Gomolyog, szava sincs. Barna karamell íz öleli át a füstöt. Apukák sétálnak babakocsival. Szépen felöltözve, van feleségük, gondoskodik. A sápadt arcokon a kérdés: ki ez itt előttem? Azon túl, hogy a feleségemből jött ki, valójában mi közöm hozzá? Szeretem persze. Kis állat. Az övé. És nekem mi jutott? Ennyi volt? Ez az élet? Tétovák, kötelességtudók. Nem figyeli őket senki, kiülhetnek a gondolatok az arcokra. Az anyukák közben a csendet hallgatják otthon. Brad Pitt jut eszükbe, inni kéne egy pohár vörösbort. Mint régen. Aztán fájdalmas derékkal felállnak, és kezdik összehajtani a babaruhákat. Mindjárt hazaérnek. Olyan rövid…Ennyi volt..?

Néha egy rés, a nap fénypászmákat szúr a földbe. Kiskoromban azt hittem ilyenkor Isten lenéz a Földre. Vagy már nem voltam kicsi, csak még romantikus? Rég volt. „Apa! Hova mennek a felhők? Haza, Istenhez?”  Nem. Ez csak az uralkodó nyugati légáramlat, melegfront, gépek, beton. Tervezhető. Illúziómentes. Csak szép. A Szabadság szobor magában morgolódik, miért szúrták épp ennek a hegyek a tetejére, egyedül, pimaszul. Forralt borról álmodik, és hogy leülhessen. Hasogat a háta. Idegen itt. Letüdőzöm a füstöt, éles fájdalom, görcsös köhögés, reggel van? A fülemben élénkre vált a jazz. Obszcénul hat. A könnybe lábadt szemem előtt sirályok ülnek. Egyre többen lesznek, egymás mellett  ősi közönnyel nézik a furcsa épület-sziklákat és az embereket akik fáradtan megadják magukat a ködnek.   A szemük hideg, kemény. Nem adnak kegyelmet, nem kérnek.  Öregek.

Leveszem a sálamat, ráülök. Vigyázzunk az egészségre. Egyre lejjebb csavarják a fényeket, a sarkokba homály ül, csendben vastagszik.  Megjönnek a kutyák. Kabátkás palotapincsik, vastag tacskók, elformátlanodott korcsok.  Bávatagon kergetik a labdát, kötelességtudóan szaladoznak. Nem értik.  Bizonytalanok. Itt nincs szőnyeg.  Jobbára nem ismerik a tavasz lázát, az éhség és a dominancia éles, fehér fogait. Szeretik őket. A magány állatáldozatai.

Köpök egyet, a sörös dobozt találja el. A szándék jó volt, mindig ez van. Ahogy sikerül. Megvárom amíg lefolyik róla aztán iszom. Szemben a játékautók LEGO várossá változtatnak mindent. A Duna sötétzöld, tartózkodó. Nem köszön a városnak, dolga van. Várják délen. Ott meleg van, élet. Talán ott nem lesz ilyen erőtlen. Nem érdeklik  az egyetemi épületek üres csigaházai. Semminek nincs köze semmihez. Szép itt.

Lassan elfogy a sör, elfogy a szivar. Az utolsó korty elkésett italáldozatként a száma sarkáról a  földre cseppen.  A sárga szőnyeg töredezetté válik előttem.  Felbukkan az utca, összezavarodik, zajossá válik a  távolság. Néha egy nő szíves sálja, egy-egy kabát vitába száll, kiábrándultan kiabál a nyárról.  Szembe jön egy párocska. Nincs közöttük harmónia, zavartak. Lassan felépíti magát a Vámház, fölém magasodik. A Vásárcsarnok vöröstéglás rácsai, láthatatlan-szép szellőzői egy racionalista elmei dacos álmaira emlékeznek. Már ők sem hiszik, csak hirdetik az ész diadalát. Semminek nincs színe .A közlekedési lámpák, mint valami állat izzó szemei, az emberek engedelmeskednek.  Félelmetes. Felvillan a fény. Kiváltja a reflexet. Gépeknek engedelmeskedünk.  Szembejön egy házaspár. Hát, igen. A sorozatokban csak szép emberek vannak. És senki nem hord kínai ruhát. A régen sem szép vonásokra szénnel rajzolt ráncok kerültek, a szemekben valami idegen félelem a külvilágtól. Zártak, nem eresztenek be semmit.  Nem látnak. A Kálvin térre berobog egy hatalmas fa állványzat, a hóna alatt elbújva kávékocsma. A székek felfordítva, standolnak.  Hosszú volt az éjszaka, kialvatlanok, hazavágynak. Egy pillanat csak, eltűnik. A zajok tompák, kiszámítottan lüktet a jazz.

Végiggördül előttem az Üllői út. Öltönyös harcosok hadiösvénye. Ma alszanak  a paripák, nincs csata. Felesleges ilyen szélesnek lenni, aki épp itt van, az is máshol szeretne lenni.   Egy percre átsüt egy lyukon a nap. Baloldalt egy sárga ház kihúzza magát és büszke rá hogy valamikor csókolóztak a kapualjban, és szerettek volna itt lakni. A lyuk bezáródik, rég volt… Hirtelen vonalzók nőnek mindenhonnan, számok, rovátkát, fokok,  felmásznak a házfalakra, éleket alkotnak, szögeket zárnak be, megmérnek mindent. Ez már más világ. A mértan rátelepedett mindenre. Szegényes, reménytelen kocsma jön, én bemegyek. Kérek egy sört, leülök azt ablak elé, kinézek. Televízió, valós idő, HD felbontás. Emberek jönnek, átnéznek rajtam, átnéznek mindenen. Nem vagyok itt. Jön egy nő, összeakad a tekintetünk. Zavartan félrekapja a tekintetét. „Kocsmatöltelék... van otthon zsemlemorzsa?... Holnap…” látom a szemén.  Egy férfi, ismerem. Süket, beszédhibás. Ugyanabba voltunk szerelmesek. Nem lát meg, nem köszönök, hagyom vigye az emlékeimet.  Idős házaspár jön be. Nem fordulok hátra, tudom hogy egy Unicumot kérnek. Kirúgunk a hámból, ennyit megérdemlünk. Vasárnap van. Felharsan a zenegép. Miért van az hogy Ákos csak sötétben hiteles..? Káosszá zavarja a fülemben a jazzt. Hagyom. Kizárom, nem hallom egyiket sem. Szemből a zebrán átjön egy fiatal pár.  A fiú jól öltözött, magas, laza. A részletekben mégis látszik a szülők régi, szegényes  iparkodása, a saját munkája  hogy itt legyen, a feszültség hogy megfeleljen. A lány kevésbé értelmes, csinos, cicababa a sötét fajtából. Egyénisége nincs, esze annyi hogy tudja: kevés. Mindent ami benne volt, talmira váltott és kívülről magára kent. Nincs sok esélyem-gondolta. Csinos, kívánatos. Majdnem szép. Illenek egymáshoz. Boldogtalanok lesznek.

Elfogyott a sör. Visszaviszem az üveget, valamit morgok a csaposnak, kilépek. Ez már majdnem otthon. A kórház előtt üresen ásít a kurvák helye, az alkoholisták még otthon bűnhődnek. Benézek balra. Ott áll egy fehér autó,  átverés, szerelem, élet elvesztett tanúja. Azt hiszem a tárgyakra ráragad valami abból ami velük történik. Nem akarok erre gondolni, félrekapom a fejem. Arra bent áll egy fekete autó is. Arra sem akarok gondolni. Menjünk, zöld a lámpa. Gépek irányítanak minket, ugye…

Itthon vagyok.

Ismét elröppent egy hónap, a fanatikus blogolvasók közül többen életveszélyes fenyegetéseket intéztek hozzám. Nem kenyerem az erőszak, de nem ezért adtam be a derekam. Be sem adtam bibíííí, csak most jött rám.

Szóval, az a koncepcica hogy először pár szóban folytatom az előző bejegyzésben felvetetteket, majd rátérek a fontosabb fejleményekre.

Ruha ügyben jól döntöttem, a nadrág minimális felhajtását megoldottam, nagy siker volt. Némi ürömöt vegyített az örömbe, hogy három hétig az összes nő azt találgatta a clégnél, hogy nekem ki az új csajom aki öltöztet. Mikor mondtam, hogy anélkül is lehet, kinevettek. Nem esett jól.

Porszívót lecseréltem. A végelgyengülés ellen nincs mit tenni. Már olyan hangja volt, mint egy döglődő rinocérosznak…

Voltunk Vranesiccsel táncházban. Igen komoly volt… előadtam az elmúlt időszak eseményeit, jól szórakozott. Legalább ő. Hát, táncolni elég fura volt, de legalább egy rezgőmellű szöszivel összeakadt a szemünk.

A mosógép is elfosta magát. Eddig csak a mosással volt baja – konkrétan nem nagyon csinálta- most viszont az alapvető életjelek kezdenek megszűnni. Például vizet nem szív, ellenben melegít. Így sikerült szert tennem pár 80C fokos  száraz, összegyűrt szennyes ruhára. Picsába, csere ez is. Most nagyon nem hiányzott.

Az egészségi állapotomról igazából jót nem tudtam volna mondani. Két egymást követő és kellőképpen ki nem hevert megfázásból sikerült egy középfülgyulladás varázsolnom, aminek doki és antibiotikum lett a vége. Egy hétig gyakorlatilag otthon döglöttem. Nem itthon otthon, hanem otthon-otthon. Volt nagy aggódás, gondoskodás, reggeli-ebéd vacsora, ami kell. Nagyjából négy napig. Akkor múlt ez el, szoros szimultánnal a bennem feltámadó idegességgel. Hiába na, nagyjából ennyire van jelenleg hitelesítve a családtűrő berendezésem, és viszont. Tanulság. Ettől több időhöz Xanax,  kemény drogok, vagy letális mennyiségű alkohol szükségeltetik.

Nagy nehezen eljöve a hétvége is, amikor visszajöhettem székesfővárosunkba, illetve egy rövid vendégszereplés után már mehettem is céges osztálykirándulásra. Megfogadtam, hogy idén óvatos leszek, gyanítva hogy a tavalyi szabadtéri coitus jelentősen hozzájárult a kirúgatásomhoz…. Másrészt ugye betegség után nem annyira tuti a fékeveszett szeszelés. Ehhez képest termeltünk rendesen, valamint az éjszakai wellness során beugrottam a vízbe, amitől megint beszakadt a jobb dobhártyám… Ez mindjárt megalapozta az éjszakámat, illetve a másnapot. Visszatérve a városba még aznap elmentem az ambulanciára, ahol megmerősítették a diagnózisomat –milyen meglepő…. – majd írtak még egy adag antibiotikumot. Nagyon nagy móka volt hát a hét, főleg hogy mielőtt elmentem betegszabira, azona szinten voltam, hogy láttam hogy hívnak, de minek vegyem fel? Ugysem hallom… Ehhez képest a féloldali süketség már jobbvolt, de akkor is elegem volt már belőle. Mindenesetre, ha nem is gyógyultam meg egy hét alatt, azért már minden erőmet megfeszítve kapaszkodtam fel a betegség álnok gödrének falán, amikor….

Nem, ezt nem tudom elmondani. Egy kurva nagy megrázkódtatás ért. Még ma sem értem. Persze ha gyomronvágják az embert, azt sem érti, spontán összeszarja magát és kész. Sajnos ide nem tudom részletezni, túl sokan olvassák, és túl sokan ismerik egymást.

Nagy szar van mindenesetre.

Mindegy, megyek Gátinak koncertjegyet venni, utána meg mosógépet.

Folyt köv….

 PS:

Ja, járművek: elvittem Sacit szerelőhöz, természetesen a hibajelenség szerelő jelenlétében nem észlelhető…. Szóval nem tudtunk mit csinálni, elhoztam. Kicseréltettem utána  katalizátort meg a középső dobot, a vinnyogás maradt. Most már nem mertem elindulni vele, rossz érzésem volt. A motorba visszatettem az akksit, pöccre indult. El is vittem egy motorépítőhöz, aki belelkesedett, + elvállalta a téli tárolást is. Erre jelentkezett a múltkori vevő-jelölt, hogy megvana pénz, majd jelentkezik…. Frankó… pont nikor már nem akartam eladni, mert valaki végre megcsinálja.

Az előző napi lelki tusának gyökeresen más  lesz az optikája, ha mocsok másnaposan olvassa az ember.

A csütörtök természetesen nem múlhatott ki a világból komplikációk nélkül. Először Marci hívott fel, hogy sörözzünk. Nyilván mert olvassa blogot, és belényilallt a kínzó sejtelem, hogy szarul vagyok. (Hiába ingatod a fejed, akkor is kiszerkesztelek, tudom hogy olvasod. Nincs kegyelem). Spec pont rosszul választott, voltam már szarabbul amikor jobban esett volna a spontán hemzsegés, így feltámasztotta a „sajnálatból nem kérünk” enzimeket. Hogy most jól csinálta-e, vagy rosszul, azt nem tudom megmondani, mert minden igyekezetem ellenére sem sikerült összeveszni vele. Vagy valakivel. Irány a Dürer kert, ska koncert. Na, ez kivételesen jól sikerült, dacára az alacsony részvételi mutatóknak és a még csekélyebb jónő-faktornak. Az első kör spanyol volt, a második hostess, de mikor tíz perc után megjegyzést tett rá, hogy nekem nem ilyen nőkkel kéne beszélgetnem, majdnem leütöttem. Hát akkor kivel?! Marha. Sajnálatos módon még mindig elhiszem magamról hogy a feles-sör kombó megemeli a kedélyszintemet. A véralkoholszintemet, azt megemeli. Nem kicsit. Szóval valamilyen értelemben van értelme a tequila- sör kezdeményezésnek – például rohadt sok lóvét el lehet költeni így, és nagyon másnaposnak lehet lenni. Marci vigyázott magára, mert másnap sokat kell dolgozni (volt már olyan hogy nem?!), én ezt a fajta óvatosságot nagy ívben hanyagoltam. Így támadhatott az az ötletem, hogy Pöcörhöz is kiugorjak a Liszt Ferenc térre, ahol éppen „ojjektumőrzési feladatot látott el, mint személy- és vagyonőr. Tekintve hogy hivatalos minőségben és szolgálat közben sikerült meglepnem, ezért én maradtam egyedül aki a frontot tartani tudta, néminemű sörök képében. Tekintve hogy gyalog szambáztam le oda, valamint ácsorogtam egy jó órát –kiemelkedően jó szórakozást nyújtva ezzel mind a munkatársaknak, mind a megfáradtan hazafelé botorkálóknak- összeszedtem egy jó kis náthát a meglévőre. Persze ez pénteken fel sem tűnt olyan cseszett másnapos voltam. Gyakorlatilag még hazafelé is gömbölyű volt a talpam, pedig az már igencsak két óra után volt. Pénteken. Délután. Ehhez képest ez a nap intenzív regenerálódással telt, alvadtam mint mormota, pizzát zabáltam ágyból és borzasztóan sajnáltam magam. Ráadásul  tévében is dögsáv van, az esti műsort végignézni leginkább a  zombik tudják.

Halántékon lőttem magam vízipisztollyal. Vizes lettem.

Felvirradt a sábesz napja, mire rövid hideg pizza reggeli után irány shoppingolni. Igen kérem,lelkiválságból elkövetett többrendbeli vásárlás bűntettét követtem el. Egy rendbeli cipő, egy rendbeli zakó és nadrág, valamint többrendbeli ingvásárlást követtem el. Igaz,, enyhítő körülmény, hogy ez utóbbiakra turkálóban tettem szert. Fejembe vettem ugyanis, hogy a mostani zakóm már széthordott, hozzá illó nadrágom sose volt, de valami munkahelyi harciruha muszáj. Így a fekete mellett voksoltam, egyszínű, színes ingekkel. Úgy érzetem, hogy ez egyébként étköznapra munkahelyen kívül is helytálló, legfeljebb immár át kell szokjak a csöves- stílusról a férfiasra. Orsi ezt stricisnek értékelte.

Miáltal ilyen módon kielégüléshez jutottam, megszerveztem az estét. A lehetőségek tárháza mint tágra nyílt kincses barlang ontotta rám a jobbnál jobb programokat. Végül előételnek egy kis Fekete Jenő bácsi féle bluest néztem ki, főételnek egy PASO Sound Systemet, desszertként pedig egy bármilyen helyen elfogyasztott sörsaláta tűnt a legjobbnak. Már csak a társaság megszervezése állt előttem. Számba véve a lehetőségeket (képletesen, a fene belé…),arra jutottam, hogy vagy nem merem felhívni, vagy haragban vagyunk, vagy nem tudom az elérhetőségét, esetleg hülyének nézne. Opcionálisan maradt Orsi, benne volt, menjünk,. Jött, ittunk, röhögtünk. No nééé’, már fű se kell hozzá….  Irány Jenő bácsi koncertje. Na, ez volt az első hiba. Gyakorlatilag az első sör után elúrhodott rajtunk  a sírhatnék. Ami azért volt kellemetlen, mert egyébként botrányosan röhögtünk mindenen.  Semmi vész, menjünk. Mentünk. Cél a Lámpás, és a nagy buli! Aha… Már az gyanús volt, hogy mindenütt székek. Fél tíz helyett negyed tizenegykor elkezdődött valami prüntyögés, amit csak igen nagy jóindulattal több napi fesztivál után delíriumos állapotban lehetne sound system-nek jellemezni. Egy sísapkás rasta forgatott pár lemezt halkan, nagyon halkan, nehogy a nagyi felébredjen, míg egy másik srác a hát mögött elbújva motyogott a markába rejtett mikrofon felett. Kész, passz, gól. Egy pozitívum v olt a helyben, szemben velünk leült két csaj, az egyik tipikusan bejövős volt, el is néztem egy darabig. Orsi szerint buta feje volt. Hát, nem is beszélgetni szerettem volna… Viszont a fixírozás egyoldalúra sikeredett, lehet hogy az zavart be hogy nővel voltam? Máskor meg nem?  Most akkor mivan? Gyerekkel, kutyával mégse lehet bulizni menni, pedig azok a tuti csajozós segédeszközök. Mondjuk se gyerekes anyukára, se természetbuzi haragoszöld kisállat-rajongóra nem vágyom. Volt már. Mindkettő. Egy rövid Wittmann-sör után a a buli berekesztése mellett döntöttünk, szerintem helyesen. Egyikünk számára sem tartogatott már semmit az este.

A sült máj puncs jégrémmel nem ideális.

A vasárnap a döglés, alvás, főzés, mosogatás, mosás kombinációjával telt. Ja, meg felpróbáltam az összes cuccot. Én elégedett vagyok. Ha stricis, stricis. Legfeljebb én kérek pénzt a dugásért… (Álmodozz csak hülyegyerek….lassan te fogsz fizetni érte.)

Választani nem voltam. Hál Istennek más igen, anyám megint képviselő lett, nekünk meg apámmal megint van négy nyugodt évünk. A jogszabályi változások nekik még előnyösek is lette, nyolcból nyolc helyet hoztak el.

A Vranesics hívott, hogy szerdán menjünk táncházba most szerdán. Ezen nagyon röhögtem, de menjünk. Mi baj lehet belőle? Legfeljebb nem táncolok. Sör meg csak akad?!

Megmakkant a porszívóm. Olyan hangja van, mintha valami kivételesen szívós malacot próbálnék megölni a lakásban. Kukaérett. Gyanús hangja vana  mosógépnek is, de lécci, lécci, neeeee, bírd ki még egy kicsiiiiiit!

Holnap ki Szentendrésre, autószerelőhöz, megnézzük mit mond a kocsira. Így hallás után…

Motor rohad a gang alatt.

Egyébként ott fejeztem abba, hogy péntek, Gabi. Na, ebből nem lett semmi. Ellenben  úgy kezdődött, hogy este kellett egyet söröznöm a GYIÖT-ös Rékával, akivel igazából soha nem állhattuk egymást. Ennek ellenére tök jó lett, meg is lepődtünk mindketten pénteken a lángossütés erősre sikerült, bár Marci barátnője nem jött, beesett viszont vágány és Józsa Peti, valamint a Madvéék. Mókusék hamar léptek,mert Eszternek is aznap volt harminc éves zsúrja. A többiek egész jól bírták, bár a Macskafogóba már csak Judit, a barátja, Marci és én érkeztem le. Egész jó buli volt, főleg azután, hogy a Bencével megbeszéltem, hogy nem kell tőlem féltenie a barátnőjét, mert sokszorosan régebben vagyunk barátok mint amennyi időt párként eltöltöttünk. Na, ez után már mindenki felszabadultan bulizott. Közben valahogy odakeveredett az előző esti Réka a kolléganőjével, akiben nagy megdöbbenésemre felismertem szintén Judit nevű (baszki, ezek mennyien vannak?! Akkoriban Judit-járvány volt?) gimnáziumi osztálytársnőmet, akivel annak idején meglátni és megutálni egymást egy pillanat műve volt csupán. További meglepetésemre egész jól kijöttünk egymással, bár ebben szerintem nagy szerepe volt az elfogyasztott letális mennyiségű alkoholnak is. Annak volt szerepe. Vagy egyszerűen öregszem. Már a koitálás szándéka is felmerült bennem, mert a MOP-pozitív fejéhez képest igen karban van tartva fizikailag. Csak aztán a fizikumát végül nem én tartottam kar(om)ban. {Ez nagyon szar volt, büntiből egy sört levonok magamtól}A Mennyei főparancsnokságnak üzenem, hogy viszont Marci megkapta tőlem a kordzakómat, ami sokkal jobban áll rajta. Meglepően jól. Mondjuk én meg Gyöngyitől kaptam, valami óvónéni pasijának cuccai maradtak benn az oviban, szóval nullszaldósan szálltam ki a történetből.

A vasárnap már tényleg  a semmittevés, punnyadás, zabálás napja volt, le is feküdtem szépen időben.

Hétfőn megvolt a nagy utazás, a Transzpók ment mint a vaddisznó, és csak eleinte volt szokatlan. Jó, azért a parkolásnál visszafelé is figyelni kellett de ez egyáltalán nem volt vészes. Persze mikor visszaültem a fókuszba, majdnem kirúgtam a  padlólemezt, annyival volt könnyebb a kuplung… A rendezvény egyébként egy nagy fos volt, szimpla pofavizit, irtózatos kínvigyorokkal. Az persze tanulságos volt, hogy a  volt cégem emberei közül simán le lehetett venni hogy ki mosolyog őszintén mikor meglát és ki pullozik.

Kedd nulla, szerdán azért elmentem Orsival meginni pár sört, mert már túl sokáig voltam „jókisfiú”. Sikeresen teljesítettük a küldetést, kellőképpen elvarázsoltuk magunkat, elég is volt.

Csütörtök semmi, pénteken sport, előtte hajvágás, de most megcsaltam Klárikát. Nem volt türelmem következő hétig várni amíg délutános lesz, beestem a Nyugati téren az első hajszobrászhoz aki akadt. Na, majd jövő hónapban. Aztán irány Surány Magyarnándor, a Pöcör-hacienda. Megcsodáltam a lányát-feleségét és házpálinka-sör kombóval megint érzelgőssé ittuk magunkat. De némiképp megnyugodtam, hogy lesz ajtóm. Csak nem biztos hogy ezen a télen.

Szombaton aztán vissza. Emlékeztem én, hogy valami miatt hamar kellene indulnom, de nem jutott eszembe, így aztán inkább lementünk a kocsmába „cigit venni”. A felesége nem szeretett…. Estefelé valahogy csak hazavergődtem, de nem sok hangulatom volt semmihez. Sutyinak volt koncertje a Symbolban, igaz hogy a megszokott kilences kezdéshez képest csak 11-kor. Az volt a baj, hogy nagyon elpihentem mikor hazaértem, így aztán mikor lejött az indító kávé, csak néztem és úgy döntöttem inkább lefekszem. Így is lett. Persze nem korán, inkább hajnal volt már mire elszenderedtem. Megnéztem az összes hülye zs-kategóriás horrorfilmet, felzabáltam minden ehetőt a hűtőből, ezzel az értelmesnek csak igen nagy jóindulattal nevezhető programmal gyakorlatilag le is zártam  a hétvégét. Vasárnap főzés, pakolászás, de semmit nem vittem túlzásba. A kaja így is rám rohadt, ma dobtam ki a krumlipüré és a fasírozott végét. A bableves még tart, hogy verné meg az isten.

Hétfő sport, utána kinéztem egy blues koncertet, ami persze elmaradt. Ilye a formám mostanában. Viszont mivel a Jászairól elsétáltam a Mikszáth térre, ól meg is fáztam, úgyhogy a tegnap igen kevéssé volt produktív. Mára viszont jobban vagyok. Ott mentem el Andi kocsmája mellett, de ügyesen elkerültem. Megírtam sms-ben a  múltkor hogy legközelebb akkor megyek be ha hív, de hogy őszinte legyek magamhoz annyira azért még nem bízom magamban. Majd túl leszek ezen is.

Mindent összefoglalva, azért ezek a napok/hetek inkább a rekreációé mint az élményeké. Ha ennyit eszem, és ilyen keveset iszom, még a végén visszahízom…

Azt a furcsaságot vettem magamon észre, hogy igazából most megdugni sincs kedvem (legyünk őszinték: sem lenne kedvem), csak odabújni, együtt lenni, motoszkálni,. Nem kefélésre vágyom, hanem simogatásra. Öregszem bazeg, nincs mese. De nincs aggódás, nem hagyom magam! Persze az is igaz, hogy nincs olyan nő a láthatárom aki megmozgatná a fantáziámat. Persze az is lehet, hogy pont a fentiek miatt nem mozgatja meg senki. Ó, persze azért semmi sem igaz egészen, Gusztus 20 után még egy buliban összefutottam a moncsicsi-fülű putnoki diszkóleányzóval, és megfordult a fejemben hogy… na de jó hír is van a  világon, az meg túl kicsi, még itt Pesten is. Szóval ezt egyenlőre prolongáltam, de lehet hogy csak nem voltam kellőképpen kiéhezve.

Elég ijesztőnek tűnik az a lehetőség hogy az egész ősz-tél egyedül, munka-konditerem és a jéghideg lakás háromszögben teljen el. Kell találnom valami szelepet ahol kiengedem a gőzt és jobban érzem magam. Márhogy mentálisan, mert fizikailag elég biztató a helyzet, rendesen látszik ez az öt-hat alkalom is a konditeremben. Lehet hogy a nyári alapozás miatt? (Hiú kis pöcs vagyok, mit tegyek?) következő kedélyjavító projekt: veszek egy fekete zakót, nadrágot és egy csomó színes inget. Meg egy fekete cipőt. Kicsit stricis ugyan, de ha ügyes vagyok, jobb lesz tőle. Baszki, ennyire kijött volna a feminim énem, hogy a depit vásárlással kezelem?! Jó, a cipő már nem tűr halasztást, mert a mostani még tartja magát, ellenben olyan dögszaga van mint egy kissé köjálos vágóhídnak.

Az, hogy a  kocsival mi lesz, még nem tudom. Egyre inkább meg kellene csinálni, de még nem tudom rászánni magam. A motorból még hátra van két törlesztő, egyet még meg akarok adni, talán utána. Közös költség is el van maradva és eleje óta, a cégeskocsi-adóról ne is beszéljünk. Persze ettől zavaróbb, hogy angolul nem kezdtem el tanulni, ami nagy baj. Szellemi tespedtséget jelez, azonnali kondíciónáló programot, mentális fitness-t, jézusom, jézusom! Félre a tréfát, valamit tényleg csinálni kell, jövőre komolyan kellemetlen helyzetbe kerülhetek ha nem tudok nyelvet. Persze ha addig még lesz munkám… de ezt inkább hagyjuk.

Kurvára nincs kedvem hazamenni a hideg lakásba, személytelenségek, kudarcok, emlékek közé. Nincs kedvem nézni a motort ami nem megy, a bringát amit nem használok, a zongorát amin nem játszok, a gitárt amivel nem vagyunk barátok, a bendzsót, amin kicsit sem tanultam meg játszani.

Azt hiszem elmegyek konditerembe, és csavargok egy nagyot, iszom valahol pár sört és amikor már eléggé eltompult idebent ez a valami, akkor gyorsan hazamegyek és lefekszem aludni. Hogy gyorsan holnap legyen, ami ugyanúgy nem hoz semmit mint a ma.

A múltkorában mérgelődtem a Margóhíd anomáliáin. Nemrég találtam egy egész hasonló kalibert: az Üllői úton befelé, a Ferenc körútnál. Az Üllői jobbra kanyarodó sávjánál, már a körúton mit alakítottak ki? Na mit? Zebrát vazze. Ott, ahol egyébként gigászi aluljáró szolgálja a hozzám hasonlóan közlekedő puhatestűek érdekeit. És miért? Hogy a sok vadparaszt egyenesen át tudjon menni a villamosmegállóba. A felszínen. Az, hogy ezzel agyonvágtál a kanyarodósávot, de még a Ferenc körút egyenesen haladó sávját is, csak szóra sem érdemes nüansz.

Ezek faZok!

Reggelre kelve, munkába menet kezembe akadt a Metropol nevű obskúrus nyomdai kiadvány egy példánya, amiben a következő érdekességre bukkantam: A Margit híd felújítása mostani tervek szerint mintegy 20,6 Mrd forintba fog fájni. Nekem is, mint adófizetőnek. Ennek mintegy 30% a műemlékvédelemmel szerves összefüggésben álló eredeti állapot helyreállítására megy el.  A magyar az ilyen nekünk az az érték, ami régi. Ha nem az, akkor is úgy csináljuk meg, hogy hamar réginek látszódjon és lehessen felújítani. Nem is ez a slusszpoén. Értem én, hogy különleges lelki kielégülést okoz nemzetünk java részének, ha egy állítólag kétszer is a Dunába robbantott hídon végre ismét öntöttvas korlátok és lámpavasak díszelegnek a mintegy másfél kilométernyi zsolnai kerámia díszítés felett. Ilyen magyar néplélek, nemzeti dicsőségünk helyreállítását helyes is a tárgyi emlékek minél hívebb újraalkotásával kezdeni, mielőtt frissen feltámadt nemzetépítő dühünk idő előtt meglöttyösödne. Szinte vizionálom, amikor kies fővárosunk derék népe családos vasárnapi séta keretében kollektíve sikoltozik a gyönyörtől a magyar nemzeti építészet által temetett teremtett 8ez freudi volt, nem javítom))értékek felett. Azt még zárójelben sem jegyzem meg, hogy amikor ezek keletkeztmek, Budapest volt Európa talán legmultikulturálisabb, legtoleránsabb fővárosa volt, tele voltunk nemzetiségekkel, kisebbségekkel. Szerbekkel, horvátokkal, tótokkal, zsidókkal, svábokkal. De ne kanyarodjunk el.  A slusszpoén az, hogy mivel a Margit szigetre vezető szárnyhidat később alakították ki, mégpedig a főpillér megbontásával, és a lépcsők kialakításával. Mivel ez már nem minősül „korhűnek” és „autentikusnak”, ezért ezt megszüntetik, a gyalogosforgalmat pedig zebra segítségével oldják meg. Hoppácska. Na, itt van amitől én besz… behu… Tessék mondani, nem tűnt fel senkinek, itt szartunk bele elegáns ívben a funkcionalitásba?! Az a redves lépcső sem véletlenül lett kialakítva az 1900-as évek elején, a forgalom már akkor sem engedte meg hogy mindenféle puhatestűek kóricáljanak keresztbe-kasba Budapest egyik kiemelten fontos közlekedési csomópontjában. Ha elképzeljük ahogy abban az elég éles kanyarban időről átengedjük szépen a futókat, a kutyásokat, a sétálókat, a részegeket, a nyugdíjasokat a turistákat, meg számtalan egyéb márkájú társaikat, akkor szépen kirajzolódik előttünk az Oktogonig és a Széna térig érő állandó dugó képe. Ezzel a Margit hidat gyakorlatilag ki is iktatták Budapest használható hídjai közül. ( Lehet hogy a felújítás is azért húzódik el, hogy szokjuk az immár állandósuló nyomort? Lehet direkt húzzák el? Ez már konteó vazze…) Kész, passz, reszeltek. Én a magam részéről, ha meglátok magam előtt egy gyalogos tudom mit kell tennem: Ablaktörlő be, vissza kettőbe, nagygáz….

De legalább ismét elhelyezik a főpilléren Magyarország eddig fájón hiányzó középcímerét.

Most hogy ilyen virágnyelven felvázoltam  felvázoltam a közelmúlt fontosabb eseményeit, visszatérhetünk a rögvalóság göröngyös mezei ösvényeire. Persze az előző bejegyzésben is fogalmazhattam volna máshogy, nem kellett volna ebből a – valljuk meg elég hülye- nézőpontból megközelíteni, de az sokkal fájdalmasabb lett volna. Nekem. Mert azért egy-két komoly gyomrosba belefutottam az elmúlt időszakba, azt meg kell valljam férfiasan. Valamint kevésbé férfiasan, hogy nem is tetem túl magam könnyen rajta. Sőt. Hogy mik voltak ezek? Legutoljára a Nórás történet. Előtte meg a Gagás. Jut eszembe, a múltkor beszéltünk, hívott hogy menjek bulizni a balatoni nyaralóba. Mikor azonban kiderült, hogy Hegyalja óta együtt van a tarka fejű nácoid paraszttal, hirtelen szakmai programom lett arra a hétvégére. Azért mindennek megvan a határa, nem? Azért az a faszi nagy csalódás olt, meg kell adjam. Sokkal többre becsültem ezt a csajt, mondhatni egy világ omlott össze bennem. De nem. Legfeljebb egy jobbágyfalu.

Azért semmiképp nem egyszerű az élet, hogy megint megbonyolítsam, beajánlottam a cégemhez a tavaszi szőke-nagymellűt. És úgy néz ki fel is veszik. Közvetlen munkatársnak. Azért az komoly lesz, amikor mindenki a mellét nézi, és csak én tudom, hogy már megvolt nekem a csaj….  Persze innentől szigorú távolságtartás, azért nagyon nem lenne egészséges ha bármilyen szinten folytatódna ez. 

Tegnapelőtt bementem Andihoz inni egy sört, gondoltam nem lehet baj belőle. Lett. Őt is felkavartam, magam is. Nem kicsit,. Kicsit sem volt jó ötlet. Ezt leszámítva ez a hét azért leginkább a pihenésé volt, nem nagyon motoszkáltam semerre. Jobban is tettem. Azért mindennek van határa, kezdtem már lezombulni. Viszont megint elkezdtem járni konditerembe, mert az jó. Erőm most van, erőnlét viszont nem nagyon, hamar fáradok. De nem adjuk fel! Viszont angolra nem kezdtem el járni….

Úgy volt hogy jön anyám ma este egy kis népfőiskolai rendezvénnyel egybekötött józsefvárosi piacportyára, de mivel Barnus beteg lett, nem jött. Helyes. Így viszont sok idő lett, tehát irány az Obiker, csavarvásárlás, és az utolsó simításokat is megcsinálom a ládámon. Meg karbantartanom kellene, mert elég ganén néz ki már a lakás. Lehet hogy este csavargunk egy kicsit Gabival, de szinte alig valószínű. Holnap viszont eksün lesz. Megérkezett Judit Angliából a pasijával, ennek örömére lángossütés, fakultatív halászléfőzés, borzongás, sörzöngés. Nagy nehezen sikerült házipálinkát is szereznem Judit kifejezett kérésére. Jön Marci a kedvesével, Mókusék – bár ők hamarabb lelépnek, mert az Eszternek is szülinapja lesz. Legfeljebb később összevonjuk a társaságot.

A vasárnap szigorú pihi mert hétfőn kora reggel indulunk cégesen Siófokra és én vezetek. Transportert. Ilyen sem volt még, majd boldogulok valahogy.

Most már rám férne egy spontán coitus. Az se baj ha nővel.

Nőügyek (avagy nagyapó mesél)

Kedves barátaim, sikeres túlélők, szeretett családtagjaim. Essék hát szó arról, hogy mi is történt ezen a szép augusztuson a nőstényvadászat témakörében. Kicsi szívem, te menjél ki a konyhába, még azt a süteményt meg kell máma csinálni, te meg kisunokám öntsél papának egy kisfröccsöt. Igen, kicsit. Tudod, a gyógyszerek, meg a dialízis miatt. Úgy, köszönöm. Egyszóval: Augusztus elején az volt a felállás, hogy létező, kvázi működő kapcsolatként megvolt a Kutyás Lány – nem kisfiam, tényleg nem tudom már, akkor is így emlegettük- ami igazából hozta mindazt ami férfinak szeme-szája megkívánhat, egyéb testrészekről most nem beszélve. Azazhogy mégis, hiszen épp itt volt a hiba- a kréta körül. Ugyanis olyan mértékű fizikális közömbösséget észleltem magamon, aminek kizárólag lelki eredetű gyökerei lehetnek. Magyarán, annyira nem vagyok szerelmes belé, hogy lefektetni sincs kedvem. A betyárját! Ezt illik komolyan venni, mert hiába minden más jó, ebben az életkorban még azt is „rejteni” kellene aki egy pillanatra megáll. Valóban rövid töprengés után rájöttem hogy az én szívem bizony másért dobog, tehát ebben az ügyben lépni kell, még pedig hamarost. Igen kisfiam, tényleg nem sokat gondolkodtam, legfeljebb egy kisfröccsnyit, ha érted a célzást….  Úgy, elég lesz.

Be kellett látnom magamnak, hogy bizony a Nóra elrabolta a férfiasan dobogó szívemet, mégpedig alaposan.  Olyan markáns gondolataim támadtak, hogy magam is meglepődtem rajta. Nem, nem abban az értelemben markánsak. Illetve nem csak. Óvatosságra inthetett volna az a tény, hogy másfél hétre visszamenően én kezdeményeztem minden kommunikációt, tehát messze nem jártam biztos terepen, de hát a velem született optimizmusom azt mondta, hogy nagy változások előszelére még a legkardosabb menyecske is elbizonytalanodik kissé. Így hát egy szerdai napon végigtekintve Budapest varázsos fényein, megérett bennem a döntés: elhívtam a Duna partra a Kutyás Lányt, és határozottan megmondtam neki, hogy én biz’ nem vagyok szerelmes őbelé, és a korrektség jegyében meg is tájékoztatom erről. Ha a kezemet a szívemre teszem, Isten bizony az volt a szándékom hogy ennek a viszonynak itt és most véget vetek. Persze, ha a kezemet a farkamra teszem, akkor meg kell mondjam, hogy a fogalmazás azért nem használta a „szakítsunk” kifejezést, egy egérlyuknyi kiskaput nyitva hagyva egy esetleges vigaszkufirc reményében. Emberek vagyunk na, én meg különösen gyenge. Nem, Drágám, még mesélek. Igen, süssél meggyeset is! Menjél szépen vissza…!

Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy kicsit megmolesztáltam a tavaszi szőke, nagymellű exkolleginát is, csak hogy ne menjek ki a fejéből. Nem, nem úgy, csak kerestem, piszkáltam a fantáziáját.

No, hogy a szót ne szaporítsam – bár akkor is a szaporítás járt a fejemben- végül is sikerült egy randit összehozni Nórával péntekre, egy elég jó helyre, koncert is volt, lehetett másra is figyelni ha éppen kínos lett volna szituáció, vagy kellett volna egy-két perc a helyes válasz megtalálásához. Én nagyon izgultam, de úgy ahogy már régen nem. Úgy remegett a kezem, mint annak a bowdentestű nyikhajnak, akivel először hazaállítottál, emlékszel kislányom? Nem, nem haragudtam én rá, de hát megitta a sörömet a hűtőből!

Hogy visszakanyarodjak, olyan izgatott voltam hogy a hivatalos kezdés előtt már negyed órával ott toporogtam, és volt már bennem két-három sör, csak nyugtatónak. Igen kisonokám, akkor még söröztem, most meg már fröccsöm sincs… hát persze hogy tele kérem!

No, a Nórácska kis híján két órát késett, ami igen kedvezőtlen hatással volt a kedélyállapotomra, valamint a véralkoholszintemre is. Ennek dacára udvarias voltam mint egy Dzsémszbond, kiválóan érzékeltem hogy zavarban van, de messze nem annyira mint elvártam volna egy kétórás késés után. Valamint –feltételezhetően a dúltságom miatt- érzékeltem azt is, hogy rossz a tartása és a kamaszkori pattanások letörölhetetlen nyomot hagytak az arcán. Szóval éppen higgadoztam, mikor félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy viszonylag nyugodtabb körülmények között kellene beszélnünk, lementünk hát a rakpart lépcsőjére. No, gondoltam magamban, ez vagy romantikus lesz, vagy ha nem, hát rossz hír esetén lehet mit bámulni amíg magamhoz térek. Nem sok időm volt bámulászni, már a második mondatnál megkaptam az arcomba, hogy ő biza’ nem tud túllépni ezen a barátság kategórián, és…. Valahol eddig fogtam fel amit beszél, mert úgy elöntötte a szar az agyamat, hogy szólni sem tudtam mérgemben. Szaszikám, ez a te törkölyöd, vagy az enyém? Az enyém? Akkor ezért ilyen jó. Persze, még egyet. Kislányom, majd én tudom, az én vérnyomásom mint vas. Nem rozsdás, mennyé’ már… segítsél anyádnak a konyhában.

Ültem ott rakparton, néztem mint a luki nyúl, és próbáltam úrrá lenni a fejemben tomboló gondolatokon, meg nem ordítani. Aztán egyszer csak megkérdeztem, hogy megtenne-e nekem valamit ? Azonnal megakadt a duruzsolás a bal fülemnél (még mindig nem tudtam miről beszél): hát persze. Akkor most menjél haza innen, jó? Felállt, hazament. Én nem. Ültem még egy darabig a parton, aztán fogtam az enyhén fosízű sörömet, belevágtam a Dunába és elindultam. Nem mentem messzire, beugrottam Andi nénihez – fiam, nézzél már be, anyád hol tart? Nehogy most jöjjön ki… - aztán adtam az ívnek. Igen, ő az, ugye milyen szép asszony volt kilencven éves korában is? Én fiam akkoriban még annyi kurvát, meg rossz arcú stricit egy rakáson nem láttam, pedig megfordultam egy-két helyen. Gyűltek a lányokra a nyomorult lúzerek, öröm volt nézni. Ne röhögj fiam, igen, akkor még felállt nekem is. Nem, nem vittem el egyiket sem. A lúzerek sem, de inni lehetett. Szépen végigsöröztem az éjszakát, a végén meg lenyomattam egy gumibogyó szörppel. Hogyhogy mi? Hát vodka, bacardi, tequila, mézes barack, felöntve energiaitallal. Apropó, Szaszikám, ott a lábad mellett a törköly, utánam magadnak is önthetsz. Ne ilyen levegősre, hé!

A lényeg a lényeg, szépecskén reggel volt mire hazaértem, de nem volt énnekem semmi bajom. Kicsit fáradt voltam, de az azért belefér. No, de másnap! Szegény Marci bácsi felhívott, de rögtön érezte hogy aznapén nem fogok neki lángos sütni. Egyem a jó szívét, nem volt rest, felkerekedett, hozott nekem egy Algopirint, áldja meg az Isten, életet mentett. Hiába, rég voltam ilyen szarul, hamarabb kellett volna azt a  szörpöt inni, túl gyorsan ráaludtam….

Ej, csepponokám, én mondtam, hogy ne csapkodd annyira a térded mert leversz valamit, most tessék… Még szerencse hogy nem volt benne már semmi, ez is a te hibád, persze hogy kisfröccs, mi vagyok én béka? Tisztán szódát? Vidd be a szobádba, oszt’ játsszál az akváriummal…

Így történt hát, hogy igen rövid idő alatt sikerült másfél nőből nulla darabot csinálnom. Hogy mihez kezdtem aztán? Lányom, lányom, neked is satnya lett a fantáziád. Én mondtam anyádnak hogy ne húzza meg annyira a szalagot a homlokodon kiskorodban. Mit csináltam volna? Ittam. Megjött a szeptemberi fizetésem, attól fogva kicsit szabadabban lélegeztem, nem kacérkodtam léptem-nyomon az ablakmosóval, hogy pálinkát csináljak belőle. Nem Drágám, nem ittam én pálinkát, éppen csak egy stampóval. Milyen  feles? Milyen három? Nem kell szendvics, nincs semmi baja a gyomromnak, savam meg főleg, köszönöm, hagyjál. Vidd innen. Vigyed, mert leverem. Most akarsz már megváltoztatni?

No, volt olyan este, hogy összejöttünk hárman putnoki fiúk, ott fent Pesten. Gabi bási, meg Peti bási. Azaz, a szemüveges, meg a colos. Akkoriban már híre ment, hogy mi csak iszunk meg pörköltet főzünk odafent. Az, hogy vállt-vállhoz vetve, acélosan küzdöttünk a munka frontján…. Hát, pletykálnak az emberek, igen. Igen, az is ritka hogy ne lenne benne igazság. Most én beszélek, vagy te? Fejezzed befelé, mert nem kapsz több pálinkát. Apropó, persze hogy…. No, még egyet, khmmm…. Milyen vese, milyen máj? Acélból fiam, te ne féltsél engem…

Ott hagytam abba, összejöttünk, nekiálltunk inni. Én rumot vittem, mert azt szerettem, no nem ezt a tengerész ízűt, a rendeset. De annyi eszem volt ám, hogy nem a neves-márkásat, az drága. Találtam jót, olcsón. Vittem egy fél litert, meg is ittam. Illetve majdnem, mert az utolsó poharat valami fakezű leverte az asztalról. Jó, akkor én voltam. Most mért nem hagytok kibontakozni?! És akkor elindultunk. Igen, a liftre még emlékszem. Nem. Azt már mesélték hogy taxival mentünk. Állítólag én mondtam a sofőrnek hogy merre menjen… De arra kristálytisztán emlékszem hogy megérkeztünk a Romkerthez. Én kipattantam, irány az egyenes, belevetettem magam a forgatagba. Gabi bácsiék szerint valahogy betántorogtam és eltűntem a  tömegben. Ebből egy szó sem igaz, egyszerűen megkerestem a legjobb pozíciót, és figyelőállást foglaltam el. Ej, Pistikááám, lassan tízéves vagy és nem tanultad meg, hogy nagypapa poharát nem szabad üresen hagyni? Látod, már a szúnyogok is beleköltöztek. Ott e csak! Már bele is fialt! Ne olyan sok szódát, te!

Hagyjatok koncentrálni, nem olyan egyszerű az már ilyen idősen. Szóval rájöttem, hogy a figyelőállás gyakorlatilag egy csapda, amiből gyakorlatilag nem tudok kimozdulni. Nem a tömeg miatt, nem visz a lábam. Igen fiam, már akkor sem, de most tolókocsiban ülök, akkor meg részeg voltam. Tudom hogy cigi, tudom hogy trombózis, nekem vágták le, oszt te osztod az észt? Téged is kár volt a világra baszni. Ne csapkodd az ajtót!

Szóval innentől már csak az van meg, hogy egyszer csak felmentem az Erzsébet híd budai oldalán, aztán egy padon felébredtem a pesti oldalon. Megint elindultam, de tíz méter alatt harmincat mentem, el lehet képzelni. Pistikám, te még ne képzeld el, te ehhez még kicsit vagy. De azért figyeljél, mert nagyon levegős a poharam…  Aztán egyszer csak leszálltam egy éjszakairól, oszt már otthon is voltam.

Másnap semmi bajom nem volt, még el is mentünk Marci bácsival az unokatestvéréhez, kicsit költöztetni, igaz, a szondát nem mertem volna megfújni.

No meg aztán a következő héten otthon is voltam, megcsináltam végre azt a ládát amit a nagyapám tezsvérétől örököltem. Azaz, amivel tankosat játszottatok fiam, ötvenhatosat.  A Haraszti Ferinek fél évig nem volt haja, az bazmeg, molotovkoktél, hogy lehettél ilyen hülye, a láda is leégett, majom voltál már akkor is fiam, kár tagadni. Előtte volt valami céges rendezvény, éjjel indultam haza, át a Mátrán, át a Bükkön, no gyerekek ilyen esőt én még nem pipáltam. Küszöbig ért a víz, az ablaktörlő akárhogy ment, nem láttam semmit. Másnap meg is bosszultuk a Jóistenen, jól elmentünk mulatni. Valahogy Ózdon kötöttünk ki, emlékszel Szaszikám. Nem? Nem emlékszel te semmire, arra se hogy tölteni kéne. Persze hogy törköly, mi mást, Fagifort-ot?! Na.

Szaszikám, téged már akkor is csak letámasztottunk egy sarokba, aztán néha vittem neked valami vizet hogy fogyasztóvendégnek nézzenek, mert kibasztak volna mint macskát szarni. Dehogynem. Úgy beszélek ahogy akarok, egyszer nyolcvan éves az ember, nem?! Nahát. Szóval Gabi bácsi nagyon rá volt kattanva az egyik kopogóscipőjűre, hiába mondtam neki, hogy másfél hónappal szülés után még nem nagyon szoktak virgonckodni… ne röhögj Szaszikám, te meg ahogy ültél megkaptad a Zsuzsikát, ecsém olyan sötétséget csak műszerekkel lehet előállítani, mint ami annak a szemében volt. Komoly százalékpontokat esett az IQ-d másnapra, nem vicc, láttam. Én is lapogattam ott valami zsibbadtad, de vagy az volt a baj, hogy ismertem, vagy más, de nem tettünk semmi rosszat. Mondom egyetlenem, tényleg semmi rosszat, tényleg vidd innen ezt a szendvicset, nem kell! Na, végre visszament. Szóval, gondoltam én arra a rosszra, de túl hamar hazamentünk. Persze hogy nem akartam, de nem én vezettem, muszáj volt, egyedül csak nem maradok. Hogy aztán? Semmi. Visszamentem Pestre, oszt ment minden ugyanúgy.  Jól van szomszéd, nem kell rendőr, megyünk már aludni. Kislyányom, ezt a hülyegyereket még egyszer ide ne hozd, tudom hogy a te fiad, megint odakötözte a kerekesszéket a meggyfához én meg esek itten kifele…! Jól vagy Drágám, fekszem már. Hozzál már egy pohár tejet, mert rohadtul ég a gyomrom. Jól van, nem iszom többet, csak ne kárpálj annyit. Ja, ott van a szívgyógyszerem is, de harapd ketté, mert az én fogam odakint maradt az asztalon.

Nem horkolok, haggyá’ má’!