Nőügyek (avagy nagyapó mesél)
Kedves barátaim, sikeres túlélők, szeretett családtagjaim. Essék hát szó arról, hogy mi is történt ezen a szép augusztuson a nőstényvadászat témakörében. Kicsi szívem, te menjél ki a konyhába, még azt a süteményt meg kell máma csinálni, te meg kisunokám öntsél papának egy kisfröccsöt. Igen, kicsit. Tudod, a gyógyszerek, meg a dialízis miatt. Úgy, köszönöm. Egyszóval: Augusztus elején az volt a felállás, hogy létező, kvázi működő kapcsolatként megvolt a Kutyás Lány – nem kisfiam, tényleg nem tudom már, akkor is így emlegettük- ami igazából hozta mindazt ami férfinak szeme-szája megkívánhat, egyéb testrészekről most nem beszélve. Azazhogy mégis, hiszen épp itt volt a hiba- a kréta körül. Ugyanis olyan mértékű fizikális közömbösséget észleltem magamon, aminek kizárólag lelki eredetű gyökerei lehetnek. Magyarán, annyira nem vagyok szerelmes belé, hogy lefektetni sincs kedvem. A betyárját! Ezt illik komolyan venni, mert hiába minden más jó, ebben az életkorban még azt is „rejteni” kellene aki egy pillanatra megáll. Valóban rövid töprengés után rájöttem hogy az én szívem bizony másért dobog, tehát ebben az ügyben lépni kell, még pedig hamarost. Igen kisfiam, tényleg nem sokat gondolkodtam, legfeljebb egy kisfröccsnyit, ha érted a célzást…. Úgy, elég lesz.
Be kellett látnom magamnak, hogy bizony a Nóra elrabolta a férfiasan dobogó szívemet, mégpedig alaposan. Olyan markáns gondolataim támadtak, hogy magam is meglepődtem rajta. Nem, nem abban az értelemben markánsak. Illetve nem csak. Óvatosságra inthetett volna az a tény, hogy másfél hétre visszamenően én kezdeményeztem minden kommunikációt, tehát messze nem jártam biztos terepen, de hát a velem született optimizmusom azt mondta, hogy nagy változások előszelére még a legkardosabb menyecske is elbizonytalanodik kissé. Így hát egy szerdai napon végigtekintve Budapest varázsos fényein, megérett bennem a döntés: elhívtam a Duna partra a Kutyás Lányt, és határozottan megmondtam neki, hogy én biz’ nem vagyok szerelmes őbelé, és a korrektség jegyében meg is tájékoztatom erről. Ha a kezemet a szívemre teszem, Isten bizony az volt a szándékom hogy ennek a viszonynak itt és most véget vetek. Persze, ha a kezemet a farkamra teszem, akkor meg kell mondjam, hogy a fogalmazás azért nem használta a „szakítsunk” kifejezést, egy egérlyuknyi kiskaput nyitva hagyva egy esetleges vigaszkufirc reményében. Emberek vagyunk na, én meg különösen gyenge. Nem, Drágám, még mesélek. Igen, süssél meggyeset is! Menjél szépen vissza…!
Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy kicsit megmolesztáltam a tavaszi szőke, nagymellű exkolleginát is, csak hogy ne menjek ki a fejéből. Nem, nem úgy, csak kerestem, piszkáltam a fantáziáját.
No, hogy a szót ne szaporítsam – bár akkor is a szaporítás járt a fejemben- végül is sikerült egy randit összehozni Nórával péntekre, egy elég jó helyre, koncert is volt, lehetett másra is figyelni ha éppen kínos lett volna szituáció, vagy kellett volna egy-két perc a helyes válasz megtalálásához. Én nagyon izgultam, de úgy ahogy már régen nem. Úgy remegett a kezem, mint annak a bowdentestű nyikhajnak, akivel először hazaállítottál, emlékszel kislányom? Nem, nem haragudtam én rá, de hát megitta a sörömet a hűtőből!
Hogy visszakanyarodjak, olyan izgatott voltam hogy a hivatalos kezdés előtt már negyed órával ott toporogtam, és volt már bennem két-három sör, csak nyugtatónak. Igen kisonokám, akkor még söröztem, most meg már fröccsöm sincs… hát persze hogy tele kérem!
No, a Nórácska kis híján két órát késett, ami igen kedvezőtlen hatással volt a kedélyállapotomra, valamint a véralkoholszintemre is. Ennek dacára udvarias voltam mint egy Dzsémszbond, kiválóan érzékeltem hogy zavarban van, de messze nem annyira mint elvártam volna egy kétórás késés után. Valamint –feltételezhetően a dúltságom miatt- érzékeltem azt is, hogy rossz a tartása és a kamaszkori pattanások letörölhetetlen nyomot hagytak az arcán. Szóval éppen higgadoztam, mikor félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy viszonylag nyugodtabb körülmények között kellene beszélnünk, lementünk hát a rakpart lépcsőjére. No, gondoltam magamban, ez vagy romantikus lesz, vagy ha nem, hát rossz hír esetén lehet mit bámulni amíg magamhoz térek. Nem sok időm volt bámulászni, már a második mondatnál megkaptam az arcomba, hogy ő biza’ nem tud túllépni ezen a barátság kategórián, és…. Valahol eddig fogtam fel amit beszél, mert úgy elöntötte a szar az agyamat, hogy szólni sem tudtam mérgemben. Szaszikám, ez a te törkölyöd, vagy az enyém? Az enyém? Akkor ezért ilyen jó. Persze, még egyet. Kislányom, majd én tudom, az én vérnyomásom mint vas. Nem rozsdás, mennyé’ már… segítsél anyádnak a konyhában.
Ültem ott rakparton, néztem mint a luki nyúl, és próbáltam úrrá lenni a fejemben tomboló gondolatokon, meg nem ordítani. Aztán egyszer csak megkérdeztem, hogy megtenne-e nekem valamit ? Azonnal megakadt a duruzsolás a bal fülemnél (még mindig nem tudtam miről beszél): hát persze. Akkor most menjél haza innen, jó? Felállt, hazament. Én nem. Ültem még egy darabig a parton, aztán fogtam az enyhén fosízű sörömet, belevágtam a Dunába és elindultam. Nem mentem messzire, beugrottam Andi nénihez – fiam, nézzél már be, anyád hol tart? Nehogy most jöjjön ki… - aztán adtam az ívnek. Igen, ő az, ugye milyen szép asszony volt kilencven éves korában is? Én fiam akkoriban még annyi kurvát, meg rossz arcú stricit egy rakáson nem láttam, pedig megfordultam egy-két helyen. Gyűltek a lányokra a nyomorult lúzerek, öröm volt nézni. Ne röhögj fiam, igen, akkor még felállt nekem is. Nem, nem vittem el egyiket sem. A lúzerek sem, de inni lehetett. Szépen végigsöröztem az éjszakát, a végén meg lenyomattam egy gumibogyó szörppel. Hogyhogy mi? Hát vodka, bacardi, tequila, mézes barack, felöntve energiaitallal. Apropó, Szaszikám, ott a lábad mellett a törköly, utánam magadnak is önthetsz. Ne ilyen levegősre, hé!
A lényeg a lényeg, szépecskén reggel volt mire hazaértem, de nem volt énnekem semmi bajom. Kicsit fáradt voltam, de az azért belefér. No, de másnap! Szegény Marci bácsi felhívott, de rögtön érezte hogy aznapén nem fogok neki lángos sütni. Egyem a jó szívét, nem volt rest, felkerekedett, hozott nekem egy Algopirint, áldja meg az Isten, életet mentett. Hiába, rég voltam ilyen szarul, hamarabb kellett volna azt a szörpöt inni, túl gyorsan ráaludtam….
Ej, csepponokám, én mondtam, hogy ne csapkodd annyira a térded mert leversz valamit, most tessék… Még szerencse hogy nem volt benne már semmi, ez is a te hibád, persze hogy kisfröccs, mi vagyok én béka? Tisztán szódát? Vidd be a szobádba, oszt’ játsszál az akváriummal…
Így történt hát, hogy igen rövid idő alatt sikerült másfél nőből nulla darabot csinálnom. Hogy mihez kezdtem aztán? Lányom, lányom, neked is satnya lett a fantáziád. Én mondtam anyádnak hogy ne húzza meg annyira a szalagot a homlokodon kiskorodban. Mit csináltam volna? Ittam. Megjött a szeptemberi fizetésem, attól fogva kicsit szabadabban lélegeztem, nem kacérkodtam léptem-nyomon az ablakmosóval, hogy pálinkát csináljak belőle. Nem Drágám, nem ittam én pálinkát, éppen csak egy stampóval. Milyen feles? Milyen három? Nem kell szendvics, nincs semmi baja a gyomromnak, savam meg főleg, köszönöm, hagyjál. Vidd innen. Vigyed, mert leverem. Most akarsz már megváltoztatni?
No, volt olyan este, hogy összejöttünk hárman putnoki fiúk, ott fent Pesten. Gabi bási, meg Peti bási. Azaz, a szemüveges, meg a colos. Akkoriban már híre ment, hogy mi csak iszunk meg pörköltet főzünk odafent. Az, hogy vállt-vállhoz vetve, acélosan küzdöttünk a munka frontján…. Hát, pletykálnak az emberek, igen. Igen, az is ritka hogy ne lenne benne igazság. Most én beszélek, vagy te? Fejezzed befelé, mert nem kapsz több pálinkát. Apropó, persze hogy…. No, még egyet, khmmm…. Milyen vese, milyen máj? Acélból fiam, te ne féltsél engem…
Ott hagytam abba, összejöttünk, nekiálltunk inni. Én rumot vittem, mert azt szerettem, no nem ezt a tengerész ízűt, a rendeset. De annyi eszem volt ám, hogy nem a neves-márkásat, az drága. Találtam jót, olcsón. Vittem egy fél litert, meg is ittam. Illetve majdnem, mert az utolsó poharat valami fakezű leverte az asztalról. Jó, akkor én voltam. Most mért nem hagytok kibontakozni?! És akkor elindultunk. Igen, a liftre még emlékszem. Nem. Azt már mesélték hogy taxival mentünk. Állítólag én mondtam a sofőrnek hogy merre menjen… De arra kristálytisztán emlékszem hogy megérkeztünk a Romkerthez. Én kipattantam, irány az egyenes, belevetettem magam a forgatagba. Gabi bácsiék szerint valahogy betántorogtam és eltűntem a tömegben. Ebből egy szó sem igaz, egyszerűen megkerestem a legjobb pozíciót, és figyelőállást foglaltam el. Ej, Pistikááám, lassan tízéves vagy és nem tanultad meg, hogy nagypapa poharát nem szabad üresen hagyni? Látod, már a szúnyogok is beleköltöztek. Ott e csak! Már bele is fialt! Ne olyan sok szódát, te!
Hagyjatok koncentrálni, nem olyan egyszerű az már ilyen idősen. Szóval rájöttem, hogy a figyelőállás gyakorlatilag egy csapda, amiből gyakorlatilag nem tudok kimozdulni. Nem a tömeg miatt, nem visz a lábam. Igen fiam, már akkor sem, de most tolókocsiban ülök, akkor meg részeg voltam. Tudom hogy cigi, tudom hogy trombózis, nekem vágták le, oszt te osztod az észt? Téged is kár volt a világra baszni. Ne csapkodd az ajtót!
Szóval innentől már csak az van meg, hogy egyszer csak felmentem az Erzsébet híd budai oldalán, aztán egy padon felébredtem a pesti oldalon. Megint elindultam, de tíz méter alatt harmincat mentem, el lehet képzelni. Pistikám, te még ne képzeld el, te ehhez még kicsit vagy. De azért figyeljél, mert nagyon levegős a poharam… Aztán egyszer csak leszálltam egy éjszakairól, oszt már otthon is voltam.
Másnap semmi bajom nem volt, még el is mentünk Marci bácsival az unokatestvéréhez, kicsit költöztetni, igaz, a szondát nem mertem volna megfújni.
No meg aztán a következő héten otthon is voltam, megcsináltam végre azt a ládát amit a nagyapám tezsvérétől örököltem. Azaz, amivel tankosat játszottatok fiam, ötvenhatosat. A Haraszti Ferinek fél évig nem volt haja, az bazmeg, molotovkoktél, hogy lehettél ilyen hülye, a láda is leégett, majom voltál már akkor is fiam, kár tagadni. Előtte volt valami céges rendezvény, éjjel indultam haza, át a Mátrán, át a Bükkön, no gyerekek ilyen esőt én még nem pipáltam. Küszöbig ért a víz, az ablaktörlő akárhogy ment, nem láttam semmit. Másnap meg is bosszultuk a Jóistenen, jól elmentünk mulatni. Valahogy Ózdon kötöttünk ki, emlékszel Szaszikám. Nem? Nem emlékszel te semmire, arra se hogy tölteni kéne. Persze hogy törköly, mi mást, Fagifort-ot?! Na.
Szaszikám, téged már akkor is csak letámasztottunk egy sarokba, aztán néha vittem neked valami vizet hogy fogyasztóvendégnek nézzenek, mert kibasztak volna mint macskát szarni. Dehogynem. Úgy beszélek ahogy akarok, egyszer nyolcvan éves az ember, nem?! Nahát. Szóval Gabi bácsi nagyon rá volt kattanva az egyik kopogóscipőjűre, hiába mondtam neki, hogy másfél hónappal szülés után még nem nagyon szoktak virgonckodni… ne röhögj Szaszikám, te meg ahogy ültél megkaptad a Zsuzsikát, ecsém olyan sötétséget csak műszerekkel lehet előállítani, mint ami annak a szemében volt. Komoly százalékpontokat esett az IQ-d másnapra, nem vicc, láttam. Én is lapogattam ott valami zsibbadtad, de vagy az volt a baj, hogy ismertem, vagy más, de nem tettünk semmi rosszat. Mondom egyetlenem, tényleg semmi rosszat, tényleg vidd innen ezt a szendvicset, nem kell! Na, végre visszament. Szóval, gondoltam én arra a rosszra, de túl hamar hazamentünk. Persze hogy nem akartam, de nem én vezettem, muszáj volt, egyedül csak nem maradok. Hogy aztán? Semmi. Visszamentem Pestre, oszt ment minden ugyanúgy. Jól van szomszéd, nem kell rendőr, megyünk már aludni. Kislyányom, ezt a hülyegyereket még egyszer ide ne hozd, tudom hogy a te fiad, megint odakötözte a kerekesszéket a meggyfához én meg esek itten kifele…! Jól vagy Drágám, fekszem már. Hozzál már egy pohár tejet, mert rohadtul ég a gyomrom. Jól van, nem iszom többet, csak ne kárpálj annyit. Ja, ott van a szívgyógyszerem is, de harapd ketté, mert az én fogam odakint maradt az asztalon.
Nem horkolok, haggyá’ má’!
