Az úgy volt, hogy kb egy hónappal ezelőtt Babó megkérdezte, hogy nem akarok-e velük menni ejtőrnyőzni. Merthogy egy csapatnak ezt gondolta ki motivációnak, és ha kedvem van, beugorhatnék, ha valaki nem jön el, vagy nem mer leugrani.... Nekem meg a szemem gúvadt ki a gondolatra is. Évek, lassan évtizedek óta álmom ez nekem. Nagyfater is ejtőeryős volt, még Pápán a a háború alatt, igaz nem sokat mesélt róla. Nem szerette ezt a témát. Nem hiszem hogy nagy hős lett volna, de hát ezt ugye már nem nagyon fogom megtudni... Édesapám is járt annak idején középiskolás korában az MHSZ-be, ők elég komoly felkészítést is kaptak. Erőnléti edzések, nyújtások, szimulátor-torony, ami kell. Csakhogy az első ugrásuk előtt kivitték őket a reptérre egy csapat kiskatonával együtt. Őket épp akkor dobták. De ők nem kaptak olyan felkészítést, be voltak hát szarva módfelett. Meg is lettaz eredménye. Szalagszakadások, bokatörés, egyéb nyalánkságok. Akkor úgy gondolta, hogy talán mégsem olyan nagy móka ez... Érthető. Én inkább azon csodálkozom, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmi. Sose volt az a hős-tipus, és akkor még enyhén fogalmaztam. Én is a fejembe vettem, még sok évvel ezelőtt, de valahogy mindig elmaradt. Leginkább financiális okok miatt, illetve én erre fogtam. Az orvosi vizsgálatot megcsináltattam, aztán ennyi. Nem mentem tovább. most viszont adott volt az alkalom. Ingyéé....Persze tandemugrás, de hát istenem. Nem is baj az, megvan az oka.
Egy héttel korábban lett volna a bazáj, de szar volt az idő, nem is volt érdemes kimenni. Bezzeg most vasárnap (25-e)! Már látni lehett, meg hallani a rádióban, hogy elég jó idő lesz hát készültem ezerrel. Ettől függetlenül elaludtam, úgyhogy ment a nagy kapkodás reggel. Tízre kellett volna kiérni Esztergomba a reptérre, én meg kilenckor még itthon basztam a parittyát. Kocsiba be, indulás. Már majd felrobbantam az idegtől, mert még csak Visegrádnál jártm, és már tíz óra mindjárt... amikor pitty-pitty-pitty- jó reggel, KILENC ÓRA VAN, híreket mondunk....
Na, én ökör, óraállítás volt az éjjel, egy órával korábban van!
Megálltam a benzinkúton, kávé cigi, bámulás a Dunára, nagyon élveztem az életet, na.. Szép volt napfényben fürdő őszi táj, igazi október, olyan amilyennek lennie kell. vörös, sárga, barna, a Duna pedig vakító kék.
Amikor megérkeztem a reptérre kiderült, hogy egyenlőre nem kapunk felszállási engedélyt, mert párás az idő, nem elég a látótávolság. Gyakorlatilag Babón kívül alig volt még ott valaki, mindenki épp összevakarta magát.Átmentünk Párkányra sétálni, várost nézni, Beültünk egy cukrászdába, csak úgy. Nem is tudom mikor voltam utoljára olyanban. Jellemző, hogy bezzeg kocskámban...
Aztán amikor már végképp nem tudtuk, hogy akkor körbetelefonáljunk-e mindenkit, és milyen mondanivalóval, akkor jött a hívás hogy megadták a felszállási engedélyt!
Vissza a reptérre, indulás az elsőnek. Nos, azért nyeltem egy nagyot amikor megláttam hogy hogyan is zajlik ez a egész... Aztán csak vártam, vártam. Amikor már úgy volt, hogy én jövök, mindig jött egy rendes tag, én meg szelíd mosollyal az arcomon elmentem sétálni. Neki meg a kurva anyját. Elmúlt a dél, az egy óra, a kettő, a három....Ráadásul jött egy párocska, akit nem mondtak le a srácok valami miatt, ezért ők is be kellett engedni két partner közé. Na, akkor már a faszom kivolt. Merthogy kétszáz kilométerről jöttek. Közelebb nem találtak repteret?! Balfaszok. Közben Babó faterja elintézte, hogy felvigyenek minket egy körre egy másik géppel,legalább elment az idő. Számomra még mindig hihetetlen, hogy egy kispolszki jellegű alkotmány, mindösszesen 150 km/h sebességgel fennmarad a levegőben. Átrepültünk párszr a város felett, bennem meg bennem volt hogy most kéne géppuskázni. Hülye filmek...
Aztán jött Babó, és végül én. Amiből ugrottunk, az is egy kis gép volt. Akkora ajtaja volt, hogy kétrét hajolva lehetett egyáltalán beszállni. Hogy ebből hogy lesz ugrás?!
Kiderült. Felcsatolták a hevedert, ami már megint kínos élmény volt, mert már mindenki sietett, és olyat rántottak rajta, hogy a mogyoróim azonnal felugrottak mandulának. Mire rendbetettem a koronaékszereket, már futni kellett a géphez. Közben pilótát is cseréltek, na ez nem szarkodott fölösleges körökkel... Nem ment el a pálya végéig, hanem fordulásból nagygáz, és hajrá meredeken felfelé!
Eleve a menetiránynak háttal kellett beülni a gépbe. De nem ám ülésre! A földre. Egész úton felfelé azon gondolkodtam, hogy mennyire hasonlít ez fater trabantjára?! A hely is akkora volt, a kiképzés is. Meg a huzat is. Meg úgy ránézésre a stabilitás is. Egyszer-kétszer megborította a gépet, csak hogy lássunk is valamit, na meg hogy ne Lengyelországban érjük el z ugrási magasságot...Tényleg gyönyörű volt... Naplemente, a hegyek felett-között pára, és a Duna kanyargó ezüstszalagja. És akkor kinyitották az ajtót...Már a zaj sem ígért sok jót. Aztán be kellett ülnöm a tandempilóta ülébe, aki összecsatolt minket. Most mit mondjak. Jó ideje már hogy nem ültem férfi ülében, és remélem egy darabig nem is fog rá sor kerülni. És akkor ki kellett ülni a gép ajtajába. Rákjárásban, mint az általános iskola tesióráján. Lenéztem.... és abban a pillanatban átkoztam el az egész ejtőernyőzést, de még annak az anyját is aki a repülőgépet kitalálta. nem tagadom, ha ettem volna aznap valamit, lehet hogy baj lett volna. Azért az a magasság, és az a tudat, hogy semmi nincs alattam csak a Jóisten tenyere, nem kicsit volt félelmetes. Nem tudom, ha nekem egyedül kellett volna elindulnom, valószínűleg szégyenszemre a géppel hoznak le. De nem volt választásom: a tandempilóta elindult, konkrétan kiugrott velem együtt a gépből! Háát.... nem nagyon lehet leírni azt az érzést... A gyomromat és a beleimet valahol a gépben hagytam a tüdőm felfúvódott mint egy lufi, a szívemmel meg ezek után már nem nagyon jutott időm foglalkozni... Az volt a feneség, hogy az elején még a gép légörvénye is megpördített, így egy darabig konkrétan fejjel lefelé zuhantunk. Na, az valmi borzalmas volt. amikor már beálltunk vízszintesre, az már teljesen jó volt. Persze, akkor is ijesztő élmény volt, hogy egyszerűen semmi, de semmi nincs alattam.... Azt hiszem igaz az a mondás, ogy odafent nincs ateista.
Én mindenesetre ordítottam mint a sakál. Aztán nyitottunk, és onnantól már olyan volt mint az esti mese. Szépen csendben jöttünk lefelé. A pilóta kérdezte, hogy hogy állok a fordulással. Mondom: Borítsuk meg jól! Na, nem kellett volna... Mintha óriáshintán ültem volna, a gyomrom megint elhagytam valahol a hátam mögött.
A landolás már nem volt félelmetes egyáltalán. valahogy megnyugtató érzés volt ahogy közeledett a drága jó anyaföld még akkor is ha tudtam hogy innen még simán szörnyethalnék.
Leérkezés seggre történt, aminek az volt az oka, hogy két ember négy lábra érkezve tuti hasraesik. Landoláss után akár azonnal mentem volna vissza...
Aztán persze elgondolkodtam. Ma sem tudom még megfejteni, hogy melyik érzés volt erősebb: az izgalom, öröm, büszkeség, adrenalinfürdő, vagy a puszta, gusztustalan rettegés?
Nem tudom még ma sem. Nem udom hogy akarok egy még egy ilyen élményt. Viszont ha nem, akkor gyáva vagyok?
