2010. december
Nos, ismét egy hosszabb kihagyás után jelentkezik a dobozhíradó. Akkora hosszú kihagyás, hogy az már szinte újrakezdésnek számít.
Igen, tudom, hagyom szépen a hogy a nyál lecsorogjon az arcomon, megérdemlem, mér' nem írtam időben.
Most már mindegy. Itt ülök, vasárnap este van, és kicsit fáj a fejem. Akkor hajrá.
November:
Ha igazán őszinte akarok lenni, túl sok mindenre már nem emlékszem ebből a hónapból. A szép lassú lenyugodás, fókuszálás és gyógyulás hónapja volt. Miből kellett lenyugodni? Abból a céltalan, pörgésből ami nyár óta rajtam volt. Valahogy olyan érzés volt,mintha egy túlpörgetett motort kettesből szépen feltesznek harmadikba, a fordulatszám leesik, a gép gyorsult, az őrjítő pörgés szelídül. Mire kellett volna fókuszálni? Fontos dolgokra. Mik a fontos dolgok? Tudja a fene. Miből kellett volna gyógyulni? Talán azt a léket kellett foltozni amit októberben sikerült ütni rajtam. Meg augusztusban. Meg tavasszal. Persze, ha abból indulunk ki, hogy a egy tökéletesen kiegyensúlyozott, frusztrációktól mentes ember milyen eszméletlenül unalmas, és minden élmény – köztük a sérülések is- nyomot hagynak az emberen, alkotják az egyéniségét, akkor persze miből is kellett volna gyógyulni? Mindegy, ez messze vezet. A lényeg az, hogy a munkában megkezdődött üdvös következményei lettek – és itt nem optikailag gondolom.
Pár napra rendszeresen bejelentkezett Tamás barátom, itt töltött napokat, szinte egy-egy hetet. Jó volt. Röhögtünk, főztünk, szívattuk egymást, elvoltunk. Persze egyszer-egyszer beesett egy kollégája is, Karcsi a komája, meg a Fogyatékos Trepánszki. Ez állandó jelzővé vált, mint Bagolyszemű Pallasz Athéné, Hókarú Nauszikáa. És Fogyatékos Trepánszki. Talán nem kell megmagyaráznom mire is utal, elég annyi hogy ekkor pechvogelt csak az Úristen különös kegyelméből, ritkán lát az ember. Fogalmazhatunk úgy, hogy létét az evolúció kávészünetének köszönheti. Mindenesetre mulattató volt. Példának okáért fennen hangoztatta, hogy mennyi embert ismer akár Pesten is, ehhez képest egy teljes hetet lakott a kocsijában. Novemberben....Még arra emlékszem, hogy Károly koma pár nap után elrestellte magát és felhívta az unokatestvérér, hogy átcuccolna hozzá. A Deákon találkoztak, majd a csaj visszahozta ugyanide, két emelettel feljebb, hogy ő itt lakik. Nabazz, kicsi a világ,. Ráadásul ismerem is a villamosról, valami nagyon elvetemült szigetes kalandtúra során ismerkedtem össze. Magánéletemről elég sokat elmond, ha azt mondom még őt is megkívántam, pedig szerény úgy néz ki mint egy humán denevér.
Aztán végre döntést hoztam: eladom a motoromat, elvégre a pénz is jól jön, meg persze a szívásból is elég volt. Mint mondottam volt akkor már jó helyen volt, de ez akkor nem foglalkoztatott. Feltettem hirdetni, de csak egy normálatlan jelentkezett, akinek az volt a legnagyobb gondja, hogy van-e átépítési engedély... Az, csak az van. Sőt, két példányban... Aztán bejelentkezett egy fickó Egerből, röhögtem is magamban, hogy én minden motoromat Egerbe adom el?! Aztán persze nem jelentkezett, de akkor már nem is vártam. December elején bejelentkezett, aztán megint sokáig semmi. A folytatás később.
Szóval így telt el lassacskán a november, mozgalmasan, de minden kiemelkedő esemény híján.
December:
December elején beültem szépen Saciba, és elindultam haza. Természetesen nem múlt el baj nélkül az út, nem, lerobbanni nem robbantam le. És természetesen nem is az októberben, novemberben jelentkező hiba vágott taccsra. Megint az a kurva víz kezdett melegedni. Nem nagyon, de épp eléggé. Mivel mind a termosztát, mind a hőgomba cserélve lett az előtte nem sokkal, valami más, ettől nagyobb baj lehetett a háttérben. Mondjuk az, hogy valamikor tényleg megfőztem a motort. Az viszont megagebasz... annyira ideges lettem Eger magasságában, hogy mikor hazaértem, gyakorlatilag abban a pillanatban feltettem hirdetni. Persze az autókereskedők találtak meg először, de olyan ajánlatokkal, hogy először csak röhögni tudtam. Aztán sírni, mert mi van akkor ha tényleg ezek a reális árak...?! Végül egy ugyancsak kereskedő vittel el az anyósának (ennyire szerette?!), de végül mégis eladta Pécsre. Talán ha egy hét alatt lezajlott minden. Talán hirtelen volt ez a szakítás, de nem tanulság nélküli. Megint elveszett a bizalom egy járműben, úgy látszik, olyan autót én nem tudok megfizetni ami nem rohad le alattam... Akkor viszont teljesen felesleges olyan fenntartani ami relatíve sokba kerül, ott rohad szét az utcán, és ha lerobbanok vele, ráadásul nem is élvezem az együttlétet? :D Valamint ismételten indulatból döntöttem. Ami önmagában nem előny, legfeljebb megnyugtató hogy ilyet is tudok.
Tehát ott álltam egy használhatatlan, szerelőnél lévő motorral, és teljességgel autó nélkül. Ekkor finoman felhívták a figyelmemet, hogy mivel az fizetésem egy részét benzinátalánykánt kapom, talán mégsem ártana valami járművel rendelkeznem. És ekkor kezdetét vette a Nagy Autókeresés.. prioritásaim meglehetősen kuszák voltak: legyen komolyabb motorja (legalább 1,6-os), nem legyen fiatal (tehát öreg), legyen stílusa – valami okból nézzék meg az utcán, és persze szigorúan hátul hajtson! Ez utóbbi eltérést nem engedő feltétel volt, ebből nem engedtem. Korábban eldöntöttem hogy nekem egyszer lesz egy rendes végén hajtó autóm, és úgy éreztem most jött el az ideje. Valami irtózatos válogatás vette kezdetét, korábban nézett és új keresés által kidobott autók gomolyogtak a tudatomban, néha izzadva riadtam fel álmomból. És ha elromlik a turbó?!
Tehát egy irtózatos, minden logikát és a józan megfontolás után egy igen érdekes választás következett: dacára hogy elsősorban olaszt akartam, lett végül egy fehér, 316-os kupé BMW. Három kilóra tartották, kettőötvenért elhoztam, és boldog is voltam. Egész kicsi ideig. Azzal tisztában voltam, hogy nem hibátlan a gép. Sőt, azzal is tisztában voltam, hogy sok hibája van. Nem túl komoly, de azért van. December 21-én hozta nekem a Jesszus, úgy is mint karácsonyi ajándék. Volt ölöm, bódottá, azért rendesen.
Aztán eljöve Karácsony szent ünnepe. Nem nagyon tagadom hogy igen kemény fenntartásaim voltak, talán az elmúlt sok év tapasztalata alapján. Nem vagyok előítéletes, csak építek a tapasztalataimra. Ehhez képest számomra is meglepő volt az eredmény. Mindenki teljesen szelíd volt, senki nem kapta fel a vizet. Talán ebben szerepe volt annak is, hogy jó anyám csinált tojáslikőr, aminek tesó nagyon megörült. Az csak később derült ki, hogy nagyban lenézve a városi ficsúrságot és a likőrök körül terjengő bizalmatlanságot, drága szülém rendes 40 fokosra hagyta. Ellenben jó sűrű maradt, ezét gyakorlatilag kanállal kellett ENNI. Nos, nővérkémet ez nem nagyon zavarta – egyrészt mert nem tudta, másrészt állag-problémákon nem szokott fennakadni- így tehát már az első menetben gyakorlatilag kiütéses vereséget szenvedett… Ellenben hozott a kedves szülőknek egy kis birsalmapálinkát, amivel hajszálra ugyaanaz játszódott le, mint az én szülinapi piámmal. Belenéztek a zacskóba, láttak egy Royal vodkás üveg. Hm… ha ez jutott, hát ez jutott, nem piszkálták. Mindaddig, míg fel nem hívtam rá a figyelmüket, hogy ne hagyják magukat megtéveszteni a csomagolástól. Na, onnantól csak a spájzajtó nyílt-csukódott…Ezzel tehát a szülői veszélyforrás is ki lett iktatva. Szerencsére unokaöcsém belátó gyerek, nem nagyon vette a szívére, hogy először senki ne akar jele játszani, utána mindenki de nem a szabályok szerint… :D A nagymamák aranyosak voltak mint mindig, és egyre öregebbek, mint mostanában mindig… Így hát a Családi Nagy Zaba-és Veszekedésünnep végezetül említése méltó baj nélkül lezajlott.
Természetesen utózöngék ezúttal is voltak. Teszem azt mindjárt a visszautazáskor. Ugyanis a miskolci állomáson sikerült összetalálkozni Fandival és Szélmicuval. Ez önmagában még nem baj, de ha figyelembe vesszük, hogy mindenkinél legalább három doboz sör volt – ki nem száradjon az a gyerek a nagy úton – akkor lehet sejteni a történet további, igen lejtős ívét. Még ez sem lett volna önmagában tragédia, ha Micu egy hirtelen mozdulattal nem kap ki egy üveg barackpálinkát a táskájából…. Ezek után meg sem lepődtünk, mikor kb fél óra múlva megjelent a kalauz, hogy nagyon zavarjuk az utasokat (három fő), és hogy viselkedjünk, mert nem kocsmában vagyunk. Mondtuk is neki, hogy tudjuk, ott rá lehet gyújtani… Annyira lendületbe jöttünk, hogy megszavaztunk egy korai estét a Zöld Kankóban (természetesen Zöld Kancsó a hivatalos neve, de ezt fantázitátlannak tartjuk). A Keletiben találkoztunk Lajosommal, hazazúzás, gyors karbantartás, és irány a tett helyszíne. Nos, tett is volt… Nem tudom, mikor mentünk haza. Azt sem hogyan.
Persze Lajosomról sem meséltem még. Éppen hogy Tamás kezdett hanyagolni lakhatásügyileg, bejelentkezett egyszer csak a Schmak Lajos. Együtt voltunk katonák Egerben, de azon túl hogy egyszer-kétszer voltunk ott konditeremben, nem nagyon haverkodtunk. Azért valahogy megmaradt a kapcsolat, és mivel épp most költözött haza Angliából, meghúzhatná-e magát pár napig nálam. Szerencsétlen kiment külföldre a barátnőjével, összeszedte magát, vett egy lakást Egerben, ami a zűrös jogi háttér miatt egy őrületes bukta lett. Hogy megint összeszedje magát, a barátnője ellenkezése dacára megint kiment egy fél évre. Mire visszajött, már nem volt meg a csaj. Pedig készült épp gyűrűt venni. Érthetően nyomott állapotban volt a srác. De végül egész jól kijöttünk egymással. Ellenben rájöttem, hogy intenzíven felségesedem- egyrészről én is utálom a szétdobált cuccokat, meg a mocskot, másrészt én is tudok veszekedni :D Egész jó :D Na, szóval egész jó elvoltunk, még bulizni is elrándultunk az M2-ben. Mivel pillanatokon belül becsajozott, ezért ezt a tevékenységet a továbbiakban hanyagoltunk. Persze nem az irigység miatt, nem… A mi kis idillünk január elejéig tartott, akkor már nem volt képe tovább maradni, átcuccolt a nagybátyjáékhoz.
