Így morzsolgattam tehát napjaimat november végén. December elsején pedig leszámoltam. (Há-há-há, nagy poén volt….)
Eleinte nagyon élveztem a szabadságot, valamilyen szinten rám is fért. Döglöttem, aludta, zabáltam. Fel is ugrott pár kiló, de legalább ezzel le is tudtam a Szent Családi Zabálás ünnepének bemelegítését. Kezdett szorosabbra válni a Kapcsolta Zs-vel, bár egyáltalán nem voltam szerelmes, és többször idegesített mint nem. Ugyanakkor „kibékültünk”, vagyis megint beszéltünk Andival, ami rendszerint fergeteges hümhümbe torkollott. Mit mondjak, baszott büszke voltam magamra, minden reggel visszanézett rám a tükörből a nők bálványa… A lelkiismeret-furdalást meg jó mélyre eltemettem magamba. Az ajándékvásárláson viszonylag hamar túlestem, light und sordino üzemmódban, jöhet az ünnep.
December első két hetében szétküldözgettem az önéletrajzomat, volt is két-három kapás, de egyik sem komolyan vehető. Vajon miért idegesítenek azok a cégek akik az álláshirdetésben sem közlik, hogy kik ők, csak ott derül ki a gagyi?! Aztán a második két hétben már nem, mert akkor már a fű sem nő, ugyanúgy mint januárt első két hetében.
Persze azért volt még izgalom:
Merthogy a motort még intézni kellett. Először úgy gondoltam, hogy egy kicsit még ügyeskedek, aztán jó lesz. Mindenkinek, de főleg nekem. Megkeresem „C”-t, és elintézzük hogy jó legyen. Meg is kerestem, kiderült, hogy a horror-házban csak az anyja lakik, a srác a másik épületben lakik a nőjénél. Átmentem, meg is találtam. Nos, ez a találkozás egy kissé átformálta a véleményemet. A srác ugyanis teljesen segítőkész volt: elmondta,hogy a hülye anyja (sic!) mondta ugyan hogy hagyott valaki valami cédulát, de azt már nem őrizte meg. Aztán hogy jöttek őt ebben az ügyben kihallgatni rendőrök, elég kényelmetlen is volt – régebben megcsinálta ő a maga balhéit, de mér rég nem sumákol. Az egész motorról annyit tud, amennyit a rendőröktől hallott, akik egyszer csak ott szobrozta a bejárati ajtó előtt. Merthogy volt neki motorja, van is, de nem ilyen, ezt meg végképp nem ismeri. (Megnéztem a motorját, tényleg van, tényleg jó gép, de az elképzelhetetlen hogy egy ember két ennyire eltérő motort vett volna.
Aztán megnézte az adásvételit, amit a rendőrök mutattak – ami egyébként egyezett azzal amit „A” küldött faxon Pécsről, és az ott szereplő nevek közül csak az egyik tanú volt neki ismerős. Az egyik régebbi haverja, akivel mér nem tartja a kapcsolatot,. Kérdezte is tőle, hogy mit tud róla, erre a srác beköpte, hogy
- Ja, vettünk egy motort régebben a nevedre de már el is adtuk!
Aha, köszi….
Ha az embernek ilyen barátai vannak, minek neki ellenség?!
Szóval nem tud segíteni.
Más megoldást nem láttam, mint részletes, beismerő vallomást tenni,és hagyni hadd sújtson le rám a törvény nehéz, igazságosztó keze. Persze azárt azon elgondolkodtam, hogy mekkora lúzer leszek jogi diplomával, ellenben erkölcsi bizonyítvány nélkül…
Mivel az ilyesmit csak egy hülye ír le önszántából, ezért inkábba tények személyes elővezetése mellett döntöttem és szerveztem egy utat Pécsre. Valahogy olyan jelképértékűre sikeredett: odafelé ködös, borongós idő volt, de viszonylag könnyem megtaláltam az rkp-t. Szokásom szerint megálltam a tilosban és bementem. Jól beismertem mindent, azt is amit kiderítettem, azt is amit csináltam.
Aztán felvettünk egy igen ügyes jegyzőkönyvet, és akkor már nyiladozott tört szívem romjain a remény csalóka hóvirágja. Nagy bátortalanul megkérdeztem: Rám mi néz ki ebből az ügyből.? Nem értette először. Aztán mondta, hogy alapvetően nem én voltam itt a hunyó, hanem „C”. Őt most meggyanúsíttatja pesti kollégákkal, aztán majd a végén kap egy nagy semmit. Nekem nem lesz ebből bajom. Phü, az anyját, ez igazán jó hír.
Mit ad Isten, hazafelé ragyogott a nap, az autóstársak előzékenyek voltak, a nők meg gyönyörűek….
Ja, és meg sem büntettek.
