Menni kell itthonról. Nem lehet bírni a csendet, a buta tévéműsorokat, a felesleges takarítások steril szagát. Hova? Céltalanul, értelmetlenül, olcsón. Valahova. Mindegy. Vegyünk bérletet. Öreg, zöld pulóver, benne bízhatok, bőrkabát, sapka. Gyorsan. Fülhallgató a fülre, irány az utca. Gyalog, a bkvhoz most nincs jogom. A pénztáros néni szép napot kíván, mosolygok. Viszont kívánom. Hátha neki bejön. Nem nézem meg az sms-t nem akarom tudni mennyi maradt, nem akarok félni, szégyellni magam. Ma nem. A Ferenc körút öregesen sétál a talpam alatt. Itt is lakott valaki, ott ha betérek… Hagyjuk. Emlékek. Más sincs. Félmosolyra húzza egy ötlet az arcom. A kisboltban barna sört és egy szivart veszek. A Nehru part régi ismerősként tudomást sem vesz rólam. Émelyítő szerelmespárok és csendes emberek között ballagok, az avar pompás sárga szőnyeget terít elém. Leülök egy kikötőbakra. Jó lesz itt. Úgy döntöttem jól fogom érezni magam. Hagyom hogy a csend rám telepedjen, lefolyjon a vállamon. Előveszem a szivart, rágyújtok. A dobozon 100% Cuba, a papírgyűrűn Venezuela. Mit tudja a paraszt mi hol van…nevetek magamban. Hétköznapi hitványság. Fújom a füstöt, érdesen, csípősen öleli körül a nyelvemet. Úri élvezet, diszkont életérzéssel. Felbontom a sört, kortyolok. Szétnézek. Ráérősen, alaposan. Semmi. Még egyszer. És még egyszer, máshogy. Én kapkodok, így nem szabad. Nem lehet. Kilégzés. Slukk. Kéken gomolyag a füst. Nagyszerű.
Halk pára játszik mindenhol, beburkol, elrejti a szögleteket a hangokat. Nézem Budát, az épületeket, házakat. Zárkózottan gombolják össze a kabátjukat, őrzik a meleget, befelé néznek. Összehúzzák magukat, nem akarnak összeérni. Emlékeznek. A híd lustán átfeszül, nézi a rozsdát ami reménytelenül eszi magát tovább és tovább. Egyszer jönnek majd emberek, lekaparják, vörös ragyáit festékkel kenik át. De addig nincs dolga, eszi a festéket. Szürkéskék, puha takaró az égen. Gomolyog, szava sincs. Barna karamell íz öleli át a füstöt. Apukák sétálnak babakocsival. Szépen felöltözve, van feleségük, gondoskodik. A sápadt arcokon a kérdés: ki ez itt előttem? Azon túl, hogy a feleségemből jött ki, valójában mi közöm hozzá? Szeretem persze. Kis állat. Az övé. És nekem mi jutott? Ennyi volt? Ez az élet? Tétovák, kötelességtudók. Nem figyeli őket senki, kiülhetnek a gondolatok az arcokra. Az anyukák közben a csendet hallgatják otthon. Brad Pitt jut eszükbe, inni kéne egy pohár vörösbort. Mint régen. Aztán fájdalmas derékkal felállnak, és kezdik összehajtani a babaruhákat. Mindjárt hazaérnek. Olyan rövid…Ennyi volt..?
Néha egy rés, a nap fénypászmákat szúr a földbe. Kiskoromban azt hittem ilyenkor Isten lenéz a Földre. Vagy már nem voltam kicsi, csak még romantikus? Rég volt. „Apa! Hova mennek a felhők? Haza, Istenhez?” Nem. Ez csak az uralkodó nyugati légáramlat, melegfront, gépek, beton. Tervezhető. Illúziómentes. Csak szép. A Szabadság szobor magában morgolódik, miért szúrták épp ennek a hegyek a tetejére, egyedül, pimaszul. Forralt borról álmodik, és hogy leülhessen. Hasogat a háta. Idegen itt. Letüdőzöm a füstöt, éles fájdalom, görcsös köhögés, reggel van? A fülemben élénkre vált a jazz. Obszcénul hat. A könnybe lábadt szemem előtt sirályok ülnek. Egyre többen lesznek, egymás mellett ősi közönnyel nézik a furcsa épület-sziklákat és az embereket akik fáradtan megadják magukat a ködnek. A szemük hideg, kemény. Nem adnak kegyelmet, nem kérnek. Öregek.
Leveszem a sálamat, ráülök. Vigyázzunk az egészségre. Egyre lejjebb csavarják a fényeket, a sarkokba homály ül, csendben vastagszik. Megjönnek a kutyák. Kabátkás palotapincsik, vastag tacskók, elformátlanodott korcsok. Bávatagon kergetik a labdát, kötelességtudóan szaladoznak. Nem értik. Bizonytalanok. Itt nincs szőnyeg. Jobbára nem ismerik a tavasz lázát, az éhség és a dominancia éles, fehér fogait. Szeretik őket. A magány állatáldozatai.
Köpök egyet, a sörös dobozt találja el. A szándék jó volt, mindig ez van. Ahogy sikerül. Megvárom amíg lefolyik róla aztán iszom. Szemben a játékautók LEGO várossá változtatnak mindent. A Duna sötétzöld, tartózkodó. Nem köszön a városnak, dolga van. Várják délen. Ott meleg van, élet. Talán ott nem lesz ilyen erőtlen. Nem érdeklik az egyetemi épületek üres csigaházai. Semminek nincs köze semmihez. Szép itt.
Lassan elfogy a sör, elfogy a szivar. Az utolsó korty elkésett italáldozatként a száma sarkáról a földre cseppen. A sárga szőnyeg töredezetté válik előttem. Felbukkan az utca, összezavarodik, zajossá válik a távolság. Néha egy nő szíves sálja, egy-egy kabát vitába száll, kiábrándultan kiabál a nyárról. Szembe jön egy párocska. Nincs közöttük harmónia, zavartak. Lassan felépíti magát a Vámház, fölém magasodik. A Vásárcsarnok vöröstéglás rácsai, láthatatlan-szép szellőzői egy racionalista elmei dacos álmaira emlékeznek. Már ők sem hiszik, csak hirdetik az ész diadalát. Semminek nincs színe .A közlekedési lámpák, mint valami állat izzó szemei, az emberek engedelmeskednek. Félelmetes. Felvillan a fény. Kiváltja a reflexet. Gépeknek engedelmeskedünk. Szembejön egy házaspár. Hát, igen. A sorozatokban csak szép emberek vannak. És senki nem hord kínai ruhát. A régen sem szép vonásokra szénnel rajzolt ráncok kerültek, a szemekben valami idegen félelem a külvilágtól. Zártak, nem eresztenek be semmit. Nem látnak. A Kálvin térre berobog egy hatalmas fa állványzat, a hóna alatt elbújva kávékocsma. A székek felfordítva, standolnak. Hosszú volt az éjszaka, kialvatlanok, hazavágynak. Egy pillanat csak, eltűnik. A zajok tompák, kiszámítottan lüktet a jazz.
Végiggördül előttem az Üllői út. Öltönyös harcosok hadiösvénye. Ma alszanak a paripák, nincs csata. Felesleges ilyen szélesnek lenni, aki épp itt van, az is máshol szeretne lenni. Egy percre átsüt egy lyukon a nap. Baloldalt egy sárga ház kihúzza magát és büszke rá hogy valamikor csókolóztak a kapualjban, és szerettek volna itt lakni. A lyuk bezáródik, rég volt… Hirtelen vonalzók nőnek mindenhonnan, számok, rovátkát, fokok, felmásznak a házfalakra, éleket alkotnak, szögeket zárnak be, megmérnek mindent. Ez már más világ. A mértan rátelepedett mindenre. Szegényes, reménytelen kocsma jön, én bemegyek. Kérek egy sört, leülök azt ablak elé, kinézek. Televízió, valós idő, HD felbontás. Emberek jönnek, átnéznek rajtam, átnéznek mindenen. Nem vagyok itt. Jön egy nő, összeakad a tekintetünk. Zavartan félrekapja a tekintetét. „Kocsmatöltelék... van otthon zsemlemorzsa?... Holnap…” látom a szemén. Egy férfi, ismerem. Süket, beszédhibás. Ugyanabba voltunk szerelmesek. Nem lát meg, nem köszönök, hagyom vigye az emlékeimet. Idős házaspár jön be. Nem fordulok hátra, tudom hogy egy Unicumot kérnek. Kirúgunk a hámból, ennyit megérdemlünk. Vasárnap van. Felharsan a zenegép. Miért van az hogy Ákos csak sötétben hiteles..? Káosszá zavarja a fülemben a jazzt. Hagyom. Kizárom, nem hallom egyiket sem. Szemből a zebrán átjön egy fiatal pár. A fiú jól öltözött, magas, laza. A részletekben mégis látszik a szülők régi, szegényes iparkodása, a saját munkája hogy itt legyen, a feszültség hogy megfeleljen. A lány kevésbé értelmes, csinos, cicababa a sötét fajtából. Egyénisége nincs, esze annyi hogy tudja: kevés. Mindent ami benne volt, talmira váltott és kívülről magára kent. Nincs sok esélyem-gondolta. Csinos, kívánatos. Majdnem szép. Illenek egymáshoz. Boldogtalanok lesznek.
Elfogyott a sör. Visszaviszem az üveget, valamit morgok a csaposnak, kilépek. Ez már majdnem otthon. A kórház előtt üresen ásít a kurvák helye, az alkoholisták még otthon bűnhődnek. Benézek balra. Ott áll egy fehér autó, átverés, szerelem, élet elvesztett tanúja. Azt hiszem a tárgyakra ráragad valami abból ami velük történik. Nem akarok erre gondolni, félrekapom a fejem. Arra bent áll egy fekete autó is. Arra sem akarok gondolni. Menjünk, zöld a lámpa. Gépek irányítanak minket, ugye…
Itthon vagyok.
