Hogy rövidre zárjam a csajozós vonalat, elég hamar kiviláglott, hogy ez alkalommal sem jön össze a spontán coitus, komolyabb energiákat mozgósítani halott ügyekért pedig már nem vagyok hajlandó, úgyhogy amikor megjegyezte, hogy „neki szeretethiánya van”, csak annyit morrantottam, hogy „Akkor vegyél kutyát, én elmentem berúgni…!” És lőn.
Ja, persze ott volt idén is Malacka, de első nap mikor megláttam rájöttem hogy terhes, így aztán sok keresnivalóm már nem volt. De így legalább felhőtlenül tudtunk hülyülni.
Észrevettem, hogy le kell álljak ismét a pálinka-sör kombóval, mert péntek este már aminek sarka volt abba vagy kapaszkodtam, vagy lehánytam. Ennek eredményeképpen szombat hajnalra elkapott a szokásos fesztiváldepi, és miután végiggondoltam hogy mi vár még rám az elkövetkező napokban, inkább szépen összecuccoltam, és hazaügettem. Ez persze nem kis felháborodást váltott ki a kisközösségben, de akkor pont leszartam.
Végül is nagyon jól tettem, mert a további események fényében igencsak szükségem volt arra a másfél napos alvásra.
Hétfőn hajnalban felkerekedett a család, hogy rohammal meghódítjuk Erdélyt, dicsőn felhágunk a Kárpátok bérceire, ésatöbbi, ésatöbbi. Persze odáig sem volt sétagalopp, mert anyám ideges, nővérem ideges, ők ketten egy helységben idegesek, abból jó nem sül ki. Persze, amikor megtalált azzal a hülyeséggel, hogy mondjak neki zeneszámot arra, hogy útnak indulunk, hogy feltehesse a faszbúkos kódolt kommunikációhoz valamik épp mostani szeretőjének, n a akkor még éppen finoman de elég határozottan zavartam el a ferde faszba.
Ott tartottam, hogy elindultunk, papa vezet, tesó elől ül, mert hátul hányni fog, én meg hátul elaludtam.
Egészen Debrecenig. Ott ugyanis, a gépészmérnök, számtech- oktató édsapámnál leugrott az ékszíj és nem tudta beprogramozni a GPS-t. Az, hogy ere miért útközben és nem előre kellett sort keríteni messzire vezetne. A lényeg az volt, hogy vége az autópályának, vége a világnak. Egy gyors autómosó parkolójában(!) elkövetett reggeli után inkább a tesó vette át a volánt. Érthető volt, édsanyám max. Miskolcig van hitelesítve, a fatert elsodorta a pánik szele, én meg ugye a gyors felneszelés miatt a nevemet se nagyon tudtam, nemhogy vezetni. A nővérem egész ügyesen, de cseppet sem meggyőzően vitt el minket a Királyhágóig. Hogy mit jelent ez? Azt, hogy soha nem volt balesete, nem hibázott vezetés közben most sem, egyszerűen az előrelátást nem lehetett észlelni benne. Pl. kanyarig nyomjuk a gát, ott nagyot fékezünk, és nagyot gyorsítunk. Ahelyett, hogy a lendületet felhasználva, a féket minimálisan használva becsorogna, és már belátva a kanyart gyorsítana ki. Mindegy, ez csak azért érdekes, mert szegény nem értette miért félünk mellette és csak most tudtam szabatosan megfogalmazni.
Királyhágón feltámasztottam magam poraimból, bebootoltam, és átvettem a volánt. Az igazi kalandos rész csak utána jött. Egyrészt ugye egy hegyi, kanyargós út, éppen innen a zergebasztató ösvényeken innen. Állítólag az elmúlt tíz évben nagyon sokat javult az utak minősége, sőt azt is lehet mondani lettek minőségi utak a rossz utak hiánya helyett. Ez igaz is, már ott ahol. Mert ahol nem olyan az út, oda inkább egy T72-el mentem volna. És az útjavítás táblát illik komolyan venni, mert csak oda rakják ki, ahol gyakorlatilag nincs út a tábla mögött. Persze, az 1.4-es motor, telipakolt kasznival és öt emberrel amúgy is inkább az Alföldön tud érvényesülni mint itt. A záróvonalat ott mindenki egyezményesen ajánlásnak tekinti, max. annyi hatása van, hogy kicsit odafigyelve előznek. Hja, hogy úgyis elférünk hárman az úton?! Egyébként a sebességkorlátozást is opciónak tartják.
Késő délután meg is érkeztünk, de akkor már másra nem olt energia mint letolni pár jégernek csúfolt finomítatlan kőolajszármazékot, aztán elborultunk. Kedden aztán összedugtuk a fejünket, hogy mi legyen. Első körben menjünk Parajdra a sóbányába. A tesónak jó volt, mert z asztmájára használ. Barnusnak jó volt, mert volt játszóház. A faternak mindegy volt. A muter meg beült a lenti kápolnába, és imádkozás címszó alatt szundított egyet a markába borított arccal. Szerintem emg egy bazi nagy luk a földben.
s Utána irány a Medve tó. Szüleim állítása szerint annyira sós a vize, hogy nem merül el benne az ember. Ezek szerint a nővérem meg én nem számítunk annak, mert abban a pillanatban hogy nem csapkodtunk izgatottan, mentünk is lefelé mint egy sportbalta. Bezzeg az ősük, meg Barnus. Szerintem néha el is szundítottak a vízen.
Akkor még volt olvasnivalóm, úh ez a nap viszonylag hamar eltelt.
Másnap felmerült az nővéri igény, hogy neki megint barlang, mert asztma, Barnus vele. Mi délelőtt fürdés, visszafelé felszedtük őket de hogy délután mit csináltunk, arra ha megölnek sem emlékszem.
Folyt. köv.
