Kedves ......!
Ma kaptam meg a képeslapodat, ennek hatására ültem most le egy kerthelyiségben, hogy írjak neked. Ez a levél nem lesz vidám, és nem lesz kellemes. De úgy érzem tartozom vele.
Értékelem, hogy emlékszel a születésnapomra, a névnapomra, és veszed is magadnak a fáradságot, hogy írsz is ilyenkor. Kevés ilyen ember van.
(Nyitva van előttem a facebook, néha ránézek az „alvós képedre”, ilyenkor olyan mintha itt lennél és mesélném neked ezeket a dolgokat. Jó lett volna úgy elmesélni ezeket, vagy legalább kézzel írni levelet, de nem megy. Ez most jön ki, vagy soha.)
De olyan érzésem van, hogy ilyenkor nem rám gondolsz, nem én hiányzom, hanem mindazok az események, mindazok az emberek, azok az események, évek, amiket a képzeleted hozzám fűz. És biztonságnak az a tűnékeny érzete amit csak az itthoni környezet adhat meg, akkor is ha egyébként nem mennek jól a dolgok.
Én ezzel kicsit máshogy vagyok. Szép vagy, talán a legszebb nő akit valaha láttam. És biztosan a legnőiesebb- a szó jó, lelki értelmében. És ezen nem fognak az évek változtatni.
Ha az emlékezetem meg nem csak, 1993. szeptember 7-én találkoztunk először, de ha nem, akkor is tudom hogy az első angolóra volt, amikor bejöttél és leültél mögém. Akkor még nem voltunk barátok, de akkor is, és azóta is több vagy nekem attól. Igen, szerelmes voltam beléd, nem egyszer, nem kétszer az elmúlt csaknem húsz év (úristen...) alatt. Az voltam a középiskolában, az egyetem alatt, azon a bizonyos Hegyalján amikor hosszú évek múlva ismét találkoztunk, akkor mikor Pesten éltél, és valahányszor Angliából hazajöttél. A sors furcsa fintora - ezzel már évek óta számot vetettem és elrendeztem magamban; hisz elég hamar nyilvánvalóvá vált - hogy ez fordítva soha nem volt és nem is lesz így.
Azért elmesélem mi minden történt közben, hisz e nélkül nem fogod megérteni miért is írom ezt a kegyetlen levelet.
Meséltél nekem a középiskolás, szerintem első szerelmedről. Nem csak érintőlegesen, sokat meséltél, és elmeséltél nekem akkoriban. Hallgattam, hiszen akkor még „kisfiú” voltam, és a gátlásaim akkor még áthághatatlanok, legyőzhetetlenek voltak. Ezt beláttam, elfogadtam. Csendben maradtam.
Érintőlegesen, éves kihagyásokkal, de végighallgattam, végigasszisztáltam a Tamásokat akik mellett boldog voltál, talán. Néha biztosan. Nekem általában a bajokat, a problémákat mesélted. Együttéreztem, vigasztaltalak, próbáltam a figyelmedet elterelni. Persze, kevés sikerrel, ez a feladat igazából nem is az enyém volt akkoriban. Az egyetem alatt írtam neked egy levelet, ami után sokáig-sokáig nem beszéltünk. Talán félreértés volt, talán nem, én csak azt tudom, hogy irtózatosan magányos voltam amikor írtam, és senki más társaságára nem vágytam, csak a tiédre. És utána nem beszéltünk évekig. Máig emlékszem, amikor a bölcsész épületből felhívtalak (épp vizsgám volt), és rámtetted a telefont....nem akartál beszélni velem.
Emlékszel még Hegyaljára? Talán soha, senkinek nem örültem úgy mint akkor neked mint akkor mikor az abroszmintás ingemben, és a hülye szalmakalapomban a nyakadba estem a a krisnás sátornál. Miért? Nem tudok rá válaszolni. Talán abban bíztam, hogy jóvá tehetem amit nem követtem el, talán abban, hogy esetleg most.... életemben nem izgultam úgy mint azon a pár napon át amit ott töltöttünk. Amikor megbeszéltük, hogy kedden a Vianba megyünk bulizni, sírtam az örömtől. Soha nem meséltem el neked, majdnem meghaltam az odaúton. Olyan előzésbe mentem bele amiből ma sem értem hogyan jöttem ki. Egy papírautóban. Nem beszéltem róla, úgy éreztem nem tartozik rád. Átbuliztuk az éjszakát, és izzadtan, fáradtan, de boldogan álltunk meg hajnalban a teraszon. Letámaszkodtál, és felsóhajtottál: „Úgy kellene már egy pasi..... egy magas, barna szemű, kreol bőrű, fekete hajú......”
Azt hiszem, jó hogy akkor nem láttad az arcomat. Életemben talán olyan fájdalmat nem éreztem.
Nem baj gondoltam...szerzek neked olyat...!Aztán győzd megköszönni...
Talán életemben először aljas akartam lenni, és lettem is. Miklóssal nem véletlenül találkoztál nálam. A „természet” elvégezte a maga feladatát, nekem már csak az eredményt kellett kivárnom. Meg is történt amire számítottam. De mikor szakított veled, nem éreztem elégtételt, örömöt,vagy megnyugvást. Elszégyelltem magam. Azt, hogy akkor már tíz éve tudta mindenki aki mindkettőnket ismert, csak te nem vetted észre, mókás-szomorú persze, de nem menti ezt. Nem menti ezt talán semmi.
Egyébként, ha megnyugtat a tudat, visszakaptam ezt a húzást. Kamatostól. Úgy, ahogyan senkinek nem kívánom. De ezt azt hiszem soha nem fogom elmesélni.
Elhatároztam, hogy megmaradok a barátodnak, csak barátodnak, akire esetleg szükséged lehet.
Az emlékezetes eperszedés után még végigasszisztáltam a netes bécsi pasit, a neki nézett mélygarázzsal, végignéztem ahogy Szasza az üvegnek szorított a Rockyban, kiöntötted a szívedet a a skót pasid miatt, majd Andy miatt.... Sok, nagyon sok.... talán felsorolni sem tudom már....
Azon az estén, Miskolcon, Diósgyőrben, a lakásod előtt a füvön, a csillagokat nézve, majdnem sikerült. Talán soha, senkivel nem voltam olyan őszinte, senkit nem engedtem magamhoz ilyen közel, és soha.... talán ez a legjobb szó- nem volt részem ilyen meghitt estében, beszélgetésben. Annak az estének a hangulatát ma is őrzöm, féltve, féltékenyen. Aztán rájöttem, hogy abban a helyzetben mennyire kiszolgáltatott és naiv voltam- hiszen nem ugyanúgy, ugyanabban a helyzetben beszélgettünk ugyanazokról a dolgokól.
Ismét megfogadtam, hogy eltemetem magamban ezt az érzést, ami megvan azóta – és valahányszor látlak előjön – amióta először találkoztunk, és olyan barátod leszek, amilyen csak ember embernek lehet.
Nem sikerült. Nem sikerült barátnak lennem – ehhez túl sok volt a lelkiismeret-furdalás, és a megőrzött irtózatosan keserű, keserű emlék – és nem sikerült eltemetnem sem ezt az érzést.
Erre akkor jöttem rá végleg, amikor a múltkor találkoztunk Miskolcon. Amikor beültünk a Sörkertbe, már csak egy voltam a barátaid, egy a többi között. És amikor felcsillant a szemed a hat vagy hány évvel fiatalabb pasira, mert magas, fekete szemű, kreol bőrű.... ott elöntötte – immár sokadjára a vér az agyamat. Még viccelődtem ahogy tudtam, még megálltam amikor mellém ültél és naivan azt kérdezted mi bajom van, de többre már nem voltam képes. Felálltam, elmentem, nem érdekelt hova, miért, hol alszom. Nem vettem fel a telefon mikor hívtál, nem véletlenül. Nem akartalak bántani, de ezt akkor, ott nem tudtam elviselni. Magyarázkodni pedig végképp nem volt kedvem.
Miért írtam most mindezt le neked?
Abban bíztam, hogy ha máskor nem, hát a Sörkertben egyértelmű lett számodra a fentieknek legalább egy kis része. Levontad a konzekvenciákat, megtaláltad a a legjobb megoldást. A ma megkapott képeslap nem erről árulkodik.
Ezen a héten temetek. Temetem a múltam egy – jó nagy – részét. Elköltözöm a lakásomból, elköltözöm arról a környékről. A lakásom túl kicsi már, túl sötét. És túl sok benne az emlék. Így nem tudok élni, lélegezni, továbblépni, élni. Felépíteni azt, amire mindenki, én is vágyom. Nem bízom már benne, de az esélyt szeretném megadni magamnak.
Persze ennek nem te vagy az oka, történt ott velem épp elég e nélkül is. De tény, nem tudom elfelejteni hogy mellettem aludtál a matracon, és nem tudok elmenni soha a Mester utca- Berzenczey sarkán.
Nézem végig a dolgaimat, szelektálok, búcsúzom. Nem sok mindent fogok magammal vinni, talán csak a legszükségesebbeket. Sok tárgyat kidobtam, és még ki is fogok. És ki fogom dobni az összes sünis dolgot, képeslapot, rég lejárt naptárt, mécsestartót is, amit tőled kaptam. Szerettem őket, rád emlékeztettek. De nem akarom ezt tovább vinni. Nem bírom már el a súlyát. Le szeretném tenni, azt szeretném, ha soha nem történt volna meg.... Érted...?
Azt kívánom légy boldog. Azt kívánom, találd meg a – talán nem kreol hős típusú – párodat, szülj neki egészséges gyerekeket, és hogy vigyázhass a szüleidre. Ennyi talán elég is egy embernek. De nem akarom Őt látni, nem akarok ott lenni az esküvődön, és nem akarom ölembe kapni a gyerekeidet.
Ne írj nekem képeslapot.
