Meghalt Palyi.
Nagyon emberi embert veszítettünk el mindannyian. Több mint tíz éve ismertem, úgy mint barátot, mint egy nagybácsit, mint egy nem hibátlan, de bölcs embert. És pontosan az tette emberivé, szerethetővé, hogy tudtam, éreztem: a bölcseségéért, tudásáért megdolgozott. Saját hibáiból, gyengeségeiből tanulva, keserves tapasztalatokkal, nehéz fájdalmakkal fizetett érte. Olyan megértő, türelmes nagy "öreg" volt amilyen ma már kevés van minden közösségben. Pedig nagyon hiányzik mindenkinek.Hosszú-hosszú ideje az öreg halász és a tenger jutott eszembe valahányszor eszembe jutott. Azzal végződik, hogy az ember vereséget szenvedhet ugyan, de nem arra született hogy legyőzzék. Így van. Az az érzésem, Palyi tudta mi történik vele. Tudta azt is,hogy egész ember már nem lesz belőle. És amikor erre rádöbent, akkor adta fel. Hiszem, hogy szeretett élni. De nem mindenáron. Egy embernek, egy férfinak szerintem legalább ilyen fontos a méltósága, mint az puszta, biológiai élete. Az emberi, a férfiúi méltósága. Mi volt a könyve címe? Méltóságkereső...?
Szégyellem magam hogy nem mentem be hozzá. Remélem túl teszem magam a lelkiismeretfurdaláson, és úgy marad meg nekem ahogy utoljára emlékszem rá: Pécsváradon, éjjel, fiatalokkal, barátokkal körülvéve, kicsit pityókásan, és nevetve, nevetve.
Nem búcsúzom tőle. Minek?
Velünk marad.
