Hétköznapi morzsák. Verebeknek.

2003. szeptember 11-én kezdtem meg elenyésző hat hónapos sorkatonai szolgálatomat a szombathelyi laktanyában. Gondoltam is magamban, tavaly ilyenkor lerombolták New Yorkban az ikertornyokat, idén bevonulok, sorozatban érik a csapások az emberiséget, elképesztő…

Volt szerencsém az alapkiképzés idejét az itt kommentelő Darahian kollégával, és a méltán híres, másokat is megihlető Szatyi honvéd társaságában töltenem. Az első napok katarktikus élményekkel gazdagítottak, indításként első este, mikor takarodó után úgy éjféltájban jutott eszébe valamely elöljárónak, hogy mennyivel logikusabb lenne a „kotonákat” névsor szerint elhelyezni a körletekben, így rohamléptekkel variáltuk át magunkat, alapfeltételként megkövetelve, hogy minden cuccunk egyszerre férjen el a kezünkben teljesen szétpakolt állapotban is. Szerencsémre első napokban nekem nem jutott surranó, és mivel az usanka, gyakorló, világítóan fehér tornacipő kombóban mégsem vittek a „dandárdiszkónak” csúfolt társas eseményre, ezt a továbbiakban is kihagytam, csakúgy mint az alaki kiképzés java részét. Ha egyszer senkinek nem tűnt fel a hiányom a sorban?! Cserébe rádöbbentem, hogy milyen mókás dolog a budikat hipózni gázálarcban.

Korán elmúlt ifjúságom idején próbáltam még magam abban a naiv hitben ringatni, hogy a katonatörténetek java része a szabadidős lehetőségek korlátozott voltára vezethető vissza, ám maga a rendszer logikus. Istenem, gyermeki naivitás…. Pedig a ht nagybátyám intő példa lehetett volna.

 

Mivel őszi sorvány voltunk, időnk nagy részét természetesen a laktanya karbantartása, jelesül a lombszedés jelentette. Az ehhez szükséges célszerszámokat egyrészt magunk vittük – sátorlap –, másrészt a raktárból kaptuk. A lombseprő és a seprő még viszonylag jól értelmezhető rendelkezés volt. A lapát és kapa kiosztásakor már csodálkozóan nyílt tágra a szemem, míg amikor az utolsó szerszámot, a csákányt is megkaptuk, elkezdtem a végső leszámolást az illúzióimmal. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a levélszedés közben sikerült eltörni a csákány nyelet, és két kapát fej nélkül szolgáltattunk vissza. Viszont eme tényleges közben kereszteltük át a Savaria Kiképző Központot Savaria Kertész Központtá.

 

A várva várt lövészet nem is okozott csalódást. Egy különösen sikeres kollégának már gépjármű elhagyása közben sikerült kiverni a két felső metszőfogát a fegyverrel, neki ezzel véget is ért a megerőltető nap. Igen, neki a papája volt hivatásos tiszt. Mi tagadás, elfogott az izgalom, amikor azzal a reménnyel vehettem a kézbe a „púúúskámat”, hogy használni is fogom, éleslőszerrel! Talán mondanom sem kell, hogy nekünk kiosztott AK-k annyit sem értek amennyit a MÉH adna a vasért. Össze-vissza vert, gondozatlan, szétlőtt, beállítatlan példányok voltak, illúzióink nem voltak a pontosságukat illetően. Szó mi szó, felvettem az előírt testtartást és szokásos precizitásommal buzgón elkezdtem lövöldözni a jobboldali szomszédom céljára. Istenem elszámoltam, na! Viszont kettőnknek sikerült elégségest lőni, amivel kedves szomszédom rosszabbul járt mint én, mert az én céllapomon az ellenőrző őrmester egész jó találatokat ért el a töltőtollával.

 

A következő férfias próbatétel a „hosszúvezgyak” volt, mely során sikeresen bizonyítottuk, hogy személyi sérülés nélkül és aránylag csekély anyagi kár mellett képesek vagyunk cca 60 km-t konvojban megtenni. Számomra, mint csupán B kategóriás jogosítvánnyal rendelkező szellemi segédmunkásnak a nagy értékű haditechnika egy selejthatáron lévő UAZ terepjárót jelentett. Repestem az örömtől, főleg hogy jogi diplomámmal megnyertem azt a megtiszteltetést hogy a felvezető kocsi sofőre lehettem a századpéká társaságában. Róla annyit érdemes tudni, hogy fiatal, nemrég végzett tiszt volt, legfőbb ismertetőjele, hogy nem volt bent a laktanyában. Annyira nem is hiányoltuk. Volt olyan surranótársunk aki a második hónap végére sem sejtette kiről beszélünk.

Eljöve az indulás pillanata, finoman noszogatni kezdtek, hogy talán indítanám be a technikát. Mondom: mivel? Akkor még nem sejtettem, hogy ezeket az Uazokat gyakorlatilag bármilyen hosszúkás tárggyal el lehet indítani ami befér a gyújtáskapcsolóba. Én a cca 6 mm hosszú lakatkulcsomat vetettem be, teljes sikerrel. Aztán zsebre tettem, nehogy elhagyjam. A motor járt tovább. Szeretve tisztelt századpékánk menet közben adta ki az utasítást, miszerint hamarjában kapcsoljam be a sárga villogót. Őszintén szólva nekem arról sem volt tudomásom, hogy rendelkezünk ilyesmivel, de a parancs, parancs, elkezdtem határozottan kapcsolgatni látható kapcsolókat, próba szerencse. Mivel akkoriban ültem gyakorlatilag először ilyen járműben ( a rövid vezgyakot nem számítom, akkor csak a gázt kellett nyomni, nyúlni semmihez nem volt szabad), kissé tájékozatlan voltam még. Serény kapcsolgatásomra először felforrt a víz, egy másik kapcsolóra elment az olajnyomás a többi bonyodalmat nem részletezném. Szerencsére minden értéket vissza lehetett állítani a megfelelő kapcsolóval, így bár sárga villogó nélkül, de épségben befejeztük a vezgyakot. Hogy a sort tartani lehessen, csak igen kivételes esetben haladtuk meg a tébolyító 30 km/óra sebességet, ennek dacára a konvoj vége kitaposta a dízel Uralok szemét hogy utolérjen, a legendárium szerint pedig a GAZ 66-ok csendőrfordulóval is kísérleteztek.

 

November elején átvezényeltek az egri Dobó István laktanyába, jelesül az 5. EHC (Elektronikai Harci Század) állományába. Korábban az Alföldön állomásoztak, még ezredként, szépen lekoptak addigra századméretűre. A laktanyában közösen voltunk elhelyezve a felderítőkkel, ami természetesen azonnal alapot teremtett némi sovinizmusra. Mi felvágós hülyéknek tekintettük őket, ők csókos papírkatonáknak minket. Ennek annyi volt az alapja, hogy a laktanya felújított részében voltak a mi körleteink, és naponta zuhanyoztunk. (Meeecsoda luxus….!)Ez addig volt irigylésre méltó kiváltság, míg rá nem döbbentünk, hogy az új technikájú zuhanyzóban egy gomb van, akarsz vizet, vagy sem funkcióval. Hogy éjszakai őrség után áthűlt testtel, vagy kánikulában mekkora élmény volt/lehetett a kizárólag 60 és 70 fok közötti vizet szolgáltató zuhany alá beállni, azt az olvasó fantáziájára bízom.

 

Mivel diplomám alapján azt a téves következtetést vonták le feletteseim, hogy értelmes emberrel van dolguk, íziben meg is kaptam a századirodát. A felderesek akkoriban adták a külső őrséget Taszáron, ezért az értelmesebbjét elvitték, a maradékot ott hagyták nekünk szórakozni. Mivel a laktanya létszáma igencsak leesett, ezért sok szolgálat esett mindenkire, nekem pedig nem volt pofám kevesebb szolit vinni mit a többieknek. Ezzel szerencsére az unalom veszély nem fenyegetett, főleg hogy Koncz honvéddel karöltve mi adtuk az IPK (Intézkedő Parancsnoki Kocsi) szolgálatot is, ami rendelkezésre állásban és az ÜTI hurcolászásában merült ki, szeretve tisztelt Uaz járművünk segítségével. Ez talán aem volt olyanelkeserítő állapotban mint a vezgyakos kocsim, de ha egy civil vizsgáztató meglátott volna a vizsgaállomáson, nem csak engem, de az teljes állomás személyzetét tarkón lövi elkeseredésében. Érzékeltetésül: csak hátsó kerék meghajtással 65 km/h volt a csúcs, a téli útviszonyra tekintettel elrendelt összkerék meghajtással pedig ez 30 km/h-ra csökkent. Koncz kollégával kissé kikormoltuk, leadásra a sebesség feljavult 110/70 km/h-ra… Egyébként imádtam a jószágot, a normálisabb ÜTI-kel hatalmasat drifteltünk a hóban.

 

Immár fele akkor sem volt a századunk mint az alapkiképzés alatt, tehát több időt fordíthattunk emberi kapcsolataink ápolására, elmélyítésére. Az első napok alatt sikerült belefutnom Cupák őrmesterbe, polgári nevét senki nem tudta. Kisebbségi származású feltűnően pocokalakú védelmezője volt ő a honnak. Ezekkel még nem is lett volna baj, ám mikor az IKP szolgálat felvételekor megkérdeztem, hogy ugyan már a sebváltó mellett található két kar közül melyik a felező és melyik a hátsó kerék meghajtás kapcsolója, ennyit válaszolt:

-         Aaaa…..öööö….. a szélső!

-         Értem én, de melyik szélső melyik?

-         Próbálja ki oszt meglássa, engem ne zavargáljon, dolgom van! – és szívta tovább a cigijét.

Csalhatatlan szimatom megsúgta, hogy a továbbiakban nem ő lesz a mentorom…

A másik érdekes figura a Tanár úr volt. Alacsony, borzasztó szemüveges gyászhuszár volt, a katonás küllem és viselkedés leghalványabb jele nélkül. Matek-fizika szakos tanár volt a lelkem, először kóstolgatták is kicsit csicskáztatási céllal, de megmutogatta a karate-versenyeken nyert érmeit valamint szálkás felsőtestét, utána béke volt. Valahányszor egy felettes idegrohamot kapott valaki a látványától vagy ténykedésétől, végtelenül békés arccal, kissé elrévedő tekintettel helyeselt, akár órák hosszat. Később kiderült, ilyenkor alhasi tornagyakorlatokat végzett. Segít a vizelettartásban és a korai magömlés ellen- mondta.

A század megbízható humorforrása „Fénybenjáró” Danyi Jenő honvéd volt, kis túlzásokkal nyolc általános végzettségű kényszeraktivista. Neve utal értelmi képességeire, és etnikumára egyaránt, utóbbival egyértelműen kevesebb gondunk volt mint az előbbivel. Jenő barátunk valami titokzatos vonzásnak engedelmeskedve kipécézte magának Kókai nevű, végtelenül csendes visszahúzódó, szemüveges villamosmérnök bajtársunkat. Márpedig ők barátok lesznek. Ettől kezdve Kókai szava szent volt Jenő előtt, olykor a kapott parancsokat is megvitatta vele, az élet zűrzavaros kérdéseiben pedig megfellebbezhetetlen tekintélye volt. Egy alkalommal Kókai bajtárs szolgálat utáni megérdemelt pihenését töltötte foggal fölfelé, belülről nézve a bőrredőnyt mikor Jenő betoppant:

    - Jááááééé…!!! A Kókaji úgy fekszik ott mint egy cethalott!!!- értve ezalatt a tetszhalott állapotot.

Más alkalommal izgatottan kérdezte mentorát és példaképét:

-         Kókaji, te melyik júniusban szerelsz le, az elsőben vagy a másodikban? – fél napba tellett megértetni vele, hogy a második júniust bizony júliusnak írják és mondják….

A koronát viszont az tette fel, amikor egyszer a telephelyen lomotoltunk, ládákat pakoltunk takarítottunk. Láttuk, hogy igencsak dolgozik Jenő szürke állománya, néha még az arca is eltorzult a nagy erőlködésben. Aztán kibökte a keblét feszegető kérdést:

     - Te, Kókaji! Oszt' te megnyaltad már a barátnőd siklóját?

Kész, passz, borultak a ládák és emberek a röhögéstől.

Leszerléskor Kókai vonattal ment haza, Jenő pedig a családi fekete Mercedessel...

 

Volt egy társunk, aki kimaradt ezekből az örömökből, ám a honvédség ők is meggyötörte. Az alapkiképzésem még túlesett velünk, ám Egerben az első héten elvezényelték kapuszolgálatba, ahol bódé, fűtött hely híján posztolt az ember a teljes váltásban. Ezt főleg télen nem szerettük, bár egyébként sem volt népszerű szolgálat, mert állandóan szem előtt voltunk. Hősünknek zűrzavaros előélete volt, ráadásul megyei osztályban focizott, így az egyik térdében gyakorlatilag nem volt keresztszalag. A szolgálatot még kihúzta, de ahogy bement a melegre, alácsuklott a lába, irány a gyengusz. Ezt gyakorlatilag leszerelésig el sem hagyta, két hónap után már őrjöngött az unalomtól. Csináltak vele minden hókusz-pókuszt, de csak nem gyógyult a lába. Kitalálták, hogy azért, mert gyulladt góc van a fogánál. Felzavarták Pestre a Honvédba, ahol kihúzták pár fogát. Olyan sikeresen, hogy a szájpadlásán is csináltak egy lyukat, onnantól átszelelt az orra meg a szája. Nem irigyeltük a gondtalan életét.

 

A gyengusz egyébként is izgalmas hely volt. Február körül engem is elkapott a dögrovás, de akkor már szégyen volt gyenguszra menni, ha csak lehetett elkerültük, nem akartunk kiszúrni a társainkkal, annyi volt a szolgálat és olyan kevesen voltunk. De nem volt mit tenni, gyakorlatilag már nem hallottam semmit. Ami a parancsok szempontjából üdítő kegyelmi állapot volt, ellenben IPK sofőr lévén vezetés közben mégsem árt hallani is. Lementem tehát a gyenguszra, ahol ordítva – hogy én is halljam – közöltem a dokival, hogy megfáztam, begyulladt a torkom, ez ráment a fülemre, és nem hallok. Megértően bólintott, majd elkezdett vizsgálni. Megállapításait fennhangon közölte egy eü szolgálatossal, aki begépelte egy diagnoszta programba. Harmincöt perc után nyomott egy entert a gépen, majd szintén ordítva közölte velem, hogy megfáztam, begyulladt a torkom, ez ráment a fülemre és nem hallok… Az eddig marokszámra beszedett Rubophen, Kalmopyrin, Neocitran és anyám tyúkja után felírt egy tízes csomag Aspirint, és egy ORRcseppet.

Mikor lent a körletben elmeséltem a társaknak az iránt firtatózva, vajh’ normális-e a doki, azt a választ kaptam:

-         Hagyd el, civilben nőgyógyász a városban…!

 

Idővel a szolgálatvezénylés nemes feladata is rám hárult, ami komoly morális dilemmákat, és súlyos fejfájást okozott. Dilemmát, mert nem akartam írnoki helyzetemet kihasználva kibújni a szolgálat alól, másrészt kiszúrni a családosokkal, kisgyerekesekkel, ugyanakkor persze voltak a haverok és voltak akiket ki nem állhattam- köztük viszont a tényleg csókosok. A hatalom meg ugye nálam… Fejfájást pedig a szűkös létszám okozta. Tetézte a helyzetet, hogy megkaptam a listát azokról akik rovott múltjuk miatt fegyveres szolgálatra nem vezényelhetőek, tovább csökkentve a hadra fogható létszámot. Ezeket gondosan bejelöltem a névsoron, majd a vezénylés elkészültét és kifüggesztését megelőzően nem radíroztam ki. A manőver az érintettek részéről intenzív kíváncsiságot, a törzs felől pedig komoly anyázást eredményezett…

A törzs egyénként egy masszív külsejű, Koszovót megjárt, szigorú de tisztességes ürge volt, aki láthatóan hivatástudatból és nem kényszerből lett katona. Azért tartottam tőle mint a tűztől. Mindaddig, míg ki nem derült hogy az unokatesója osztálytársam volt gimiben, az egyik nagybátyja pedig apámnak dolgozik. Onnantól kissé engedett a feszültség…  Még abból sem volt baj, amikor egy fővel kevesebbet vezényeltem őrségbe, és a vasárnapi ebéd mellett csörgetett fel telefonon, hogy innentől van negyven percem, hogy jelentkezzem a laktanyában. Nos, egy 1.1-es Clioval, át a Bükkön, átlag 90-es tempóban, majdnem odaértem. A tartalék kiment őrségbe, és beálltam tartaléknak, némi izgalom és a törzsnek átadott pia veszteségként való leírása után túltettük magunkat a dolgon.

 

Egy alkalommal sikerült magam konyhaszolgálatra vezényelni, nem mintha ambicionáltam volna, de olyanon még nem voltam. A kapuszolgálatot gondosan kerültem. A szolgálatot megoszthattam Lázár honvéddal, a felderítőktől. Alig iskolázottan, ám annál agresszívabb habitusával állandó „csellós” volt, az eltávozás leghalványabb reménye nélkül. Csak kimenőt kaphatott, általában abból is baj volt. A beszélgetés, mókázás közben kifejtette véleményét:

-         Hááát, nagy hülyék vagytok tik „fehérek” (esküszöm így mondta)! Állandójan mentek buliznyi, kőtitek a sok péndzt a bulákra, oszt még csak nem is keféltek! Én, ecsém fogok egy üveg higgítót, kimenek a javítóintézethe’, oszt mindent megcsinyának érte nekem...

Kösz Lázár, ezt nem kellett volna.

Viszont vitába keveredtem vele, mert szolgálat közben egyszer csak eltűnt. De huzamosabb időre. Aztán megtaláltam a zöldségkonyhában, ahol nagy cigizések közt buzgón kummantott. Tájékoztattam finoman, hogy szórakozzon a tetszőleges felmenőivel, ha kummantani akar szóljon, nincs belőle gond de nem szeretem ha átvernek vagy hülyének néznek. Erre nekem ugrott a kanálgéppel (!), hogy akkor most úgy megkésel, hogy emberhalál lesz. Szétdőltünk a röhögéstől, hogy Lázár, ha ezzel elboldogulsz, jelentkezz agysebésznek, semmi sem lehetetlen neked! Szegény konyhaszolgálatos őrmester asszony meg nem értette, hogy itt most verekedés készül, vagy szilveszteri kabaré…