Nos, a péntek este kimondottan lájtosra sikerült. Elmentem Petráékhoz babát nézni, ezzel eddig még nem is volt baj. Megtekintettük a porontyot, látszólag rendeltetésszerűen üzemel. Aszik, alszik, gügyög, fosik. Ennek dacára azért még mindig fenntartásaim vannak a bébi-prozséval kapcsolatban. Értem én hogy most a gyártási folyamat tökéletesítésén fáradozok, de mihez kezd az emberfia a késztermékkel? Hogy lesz ebből ember? Ha eteted, tisztogatod, tutujgatod viszonylag rendszeresen, akkor ennyi? És hogyan lehet ez után olyan eszelősen vágyakozni, mint ahogy a nők teszik? No, mindegy: ez szerintem nekem örök rejtély marad. Vittünk sört, Petra csinált lasange-t, amiből én eddig kizárólag kritikán alulit ettem. Na, ez jó volt. Utána süteményt kellett zsűrizni, tehát két lasagne-től és két sütitől gyakorlatilag vegetatív állapotba kerültem. Az életfunkciók kisebb kihagyásokkal működtek, gondolkodni viszont….
Pöcör jött délután, őt a Petra-est alatt otthon hagytam, sör volt, kaját hozott, baja nem is esett. Nagyon ajánlgatja nekem a sógornőjét, de őszintén szólva bűnronda. Annyit még én sem tudok inni. Meccsnézés, pihi, és a kajától félig meghalás töltötte ki az est legnagyobb részét. Gyakorlatilag elpusztítottam az otthoni szódabikarbóna-készletet, így nagy nehezen sikerült eltennem magam másnapra. Reggel kelés, indulás haza. Persze anyám felhívott, hogy mikor érek haza, merthogy péntekre vártak. Az, hogy megbeszéltük hogy miért nem, és mért szombat, az teljesen kiment a fejéből. Az utóbbi időben kizárólag az őt érdeklő dolgokra figyel, a többi egyszerűen el sem jut az agyáig.
Ebéd után egyszerűen elájultam. Később rájöttem, hogy nem kaja volt a hibás, hanem olyan vihar jött, hogy gyakorlatilag leamortizálta a szomszéd falut. A fákat, villanyoszlopokat, az össze tetőt, növényeket, állatokat. Nálunk csak szakadt az eső. Aztán nekiálltam a biciklimet szerelni. Nos, végül úgy döntöttem, hogy inkább tüneti kezelésre megyek rá, mert egyébként egy héti kellett volna kromofágozni. Az elmúlt tizensok év olyan impozáns patinát tett rá, hogy gyakorlatilag szép egyöntetű rozsdaszíne lett. Továbbá kiderült, hogy a hátsó keréknél ősidők óta hiányzik egy közdarab,a mi miatt utáltam a drágát, mert nem lehetett úgy belőni, hogy valahol ne érjen hozzá a vázhoz a kerék. Na, ezt most már megoldottam. Az igazán meglepő az volt, hogy szinte akadálytalanul befért a kocsiba, némi hátsó ülés hajtogatással. Elszomorító helyzetnek voltam azonban tanúja: Szaszáék megvették a lakást Miskolcon, és már szombaton nem is voltak otthon. Ez szomorú volt. Szerintem nem lesz ez sokáig jó neki, de azt hiszem nem mondhatom meg neki. Mással meg gyakorlatilag nem is akartam találkozni. És nem jönnek Hegyaljára sem.
Este anyámnak a születésnapját tartottuk, persze megint elfelejtettem. Valahogy nincs nekem szerencsém ezekkel a dátumokkal, születésnapokkal…. Mindenesetre megittunk egy pezsgőt, ettünk valamit és le volt tudva. Szegény nagyon el volt kettyenve a korától, a hatvanadik nem viselte meg ennyire, mint a hatvanegyedik. Vigasztaltuk egy kicsit, aztán inkább meccset néztünk.
Másnap azért meglepő volt, hogy gyakorlatilag kidobtak otthonról. Merthogy ők mennek Barnussal Hajdúszoboszlóra, és reggel indulnak, de zárni kell a házat. Mondom, zárom én, a riasztót meg megmutatjátok. Akkor nem nyugodtak. Köszi. Gyakorlatilag ki lettem dobva. Úgyhogy reggel kelés volt, el lettem küldve Mari mamához. Persze enni kellett, mondanom sem kell, a kicsit nyákos, buggyant szalonna nem volt vágyaim netovábbja. Gyorsan fojtottam is nagy mennyiségű hagymával, hátha. Hát nem. Utána felüdülésképpen Juli mama várt ebédre. Húsleves, főtt hús, csirkepaprikás, tarhonya, uborka saláta. Negyven fokban, három órás vezetés előtt. Tényleg csak a jó szándék tartotta bennem a lelket. Ráadásul az igazság az, hogy az öregedést az érzékek tompulásával lehet lemérni: már nem látják ha valami koszos, és nem érzik ha valaminek rossz szaga van. Jaj, istenem, ilyen az öregség, de ez nem teszi könnyebbé a dolgot senkinek.
A lényeg, hogy visszafelé még benéztem a tesóhoz. Nagy siker volt. A tesó aludt, én lefejeltem a kaput, felmartam a piát de a kölcsönadott ágyneműmet már otthagytam. Végül pedig csúnyát padkáztam a benzinkúton. A visszaút már eseménytelen volt, tehát a vízhőfokmérő is stabilan állt. Könyveljük el ezt mint a hétvége örömhírét. Miutáén kipakoltam a kocsit, úgy éreztem itt az ideje hogy felavassam a bringát a városban. Nos, még jó hogy nem harangoztam be nagyon a munkába járós terveimet. Gyakorlatilag 500 métert tudtam egyszerre megtenni. Kétségbeejtően gyenge a lábam (mitől lenne erős?!) úgyhogy nagyon össze kell kapnom magam ha nem akarok szégyenben maradni…
