Hétköznapi morzsák. Verebeknek.

Nos, azt jó ideje tudom, hogy a jármutulajdonosi lét komoly kihívások elé állítja az embert, a motornál ez fokozottabb. De erre azért nem számítottam.

November 1-én hazavittem a jószágot, mert ugye jönnek a hidegek…

Tekintve, hogy nekiborítottam a a kapunak, be volt horpadva a tankja, és mivel osszel meg lebontottam egy Peugeot oldalát, a lábtámasz is el volt görbülve. Leszedtem mindent, és megkérdeztem a fater:

- Tudnál segíteni? Vagy én viszem el Pesten karosszériáshoz, vagy elviszed itthon, és akkor nem kell fel alá hurcolnom az országban. Nem az anyagaik miatt, hanem az ido, meg szervezés miatt.

- Persze fiam, Hagyd itt.

Ez volt novemberben. Decemberben is rákérdeztem, de január végén már kicsit feszült voltam miatta.

Három héttel ezelott rájöttem, hogy a tankon rajta van a tanksapka, úgy meg nem tud dolgozni a lakatos. A novérem erre járt, mondta megy haza hétvégén. Elküldtem vele a slusszkucsot. Nem ment haza. Két héttel ezelott itt jártak szüleim, odaadtam a másik slusszkulcsot. Plusz a töltot, hogy fater, légyszi tedd fel a töltore, ne kelljen ezzel szórakozni. Két hét múlva megyek haza, és hozom fel a motort.

- Jó!

- De figyelj oda, nehogy a régit tedd fel! Az kék sárga, az új meg piros. Itt a garanciája, MGM a márkája.

- Oké.

- Csak tedd fel, hagyd rajta, nem tudja túltölteni és legalább teljesen fel lesz töltve.

- Rendben.

Ez volt két hete. Azon héten összeszerveztem mindent: Pénteken hazamegyünk, viszem a Mókust is. Szüleim úgyis három hétre mennek szanatóriumba, nem zavarjuk egymást. Gyorsan kifestjük a nagyi konyháját eloszobáját, mert már botrányosan néz ki. Két sor diszperzit nem a világ… Utána/közben összerakjuk a mocit, szombat este csapunk a régi haverokkal egy zsugázós-pálinkázós estét. Vasárnap meg vissza. Én motorral, mókus hozza vissza a Kistetvest.

Ezen a héten fixálódott a téma:

Kedden indultak az osök a szaniba, este hívom oket, hogy vannak. Jól, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vannak elégedve. Kérdem anyámat:

-Édsapám feltette az aksit a töltore?

- Dehogy tette, ott van az ahova kipakolta…

Elso agyvérzés…. Apám átvette a telefont, megnyugtatott, hogy feltette.

- És feltöltött?

- Nem. Fenn volt egy napot meg egy éjszakát, de még mindig sárgán világított.

- És minek vetted le?!

- …

Kész, második agyvérzés…

- Mindegy fiam, itthon hagyom a karosszériás telefonszámát, ha hazajössz, beszéld meg vele, hogy mikor tudsz átmenni a tankért. Egt hagyok pénzt is.

- Nem kell köszi…

- Azért csak itt hagyom…

Szerdán megint beszéltünk. „Ja, fiam, mondtam ár, hogy nagyanyádhoz nem kell menni festeni, nem nincs rá felkészülve?" Nabazmeg… Azért felhívtam a nagyit, hogy most lebeszélték, vagy saját erobol pánikolt be? Nem tudtam megállapítani.

Csütörtök: „Hát, fiam úgy döntöttünk, hogy csak hazaszaladunk a hétvégére…"

Frankó. Akkor zsugázni se lehet otthon, mert nem lehet bent rágyújtani, úgy meg milyen már? Meg különben is állandóan ott sertepertélnek, hogy hátha megtudnak valamit a magánéletemrol, amihez álláspontom szerint igen régóta semmi közük. Ekkor más semmi értelme nem volt Mókust magammal vinni, festés nem lesz, zsuga se nagyon, az utazást meg megtudtam volna oldani, ingyen hazavittek volna. De a barátnoje csajos hétvégét szervezett, nem hagyhattam a nyakán…

Mindegy, majd lesz valami, elindultunk.

Hazaérünk péntek este.

Szombaton hívom a lakatost, nem veszi fel….

Be a kocsiba, el hozzá. Nincs otthon senki.

Gyorsa el nagyihoz ahol a motor van, mérjük fel a helyzetet. Nincs meg egy darab benzincso… Szerezni kell. El a Vasasba. Nincs. El a Mezogazdi boltba. Nincs. Autósbolt zárva. Találkoztunk Szaszával, o mondta hogy megnézi otthon. Jó. Addig elszaladunk az autósbolt szerelomuhelyébe, hátha… Na, ott lett. Vissza a lakatoshoz. Még mindig nincs. Közben Mókus elkezdett nyivákolni, hogy ugye ma még visszaindulunk?! Errol szó se volt… Merthogy annyira hiányzik neki a Gyöngye, az o kis Békája…! Kapd be…

Ebéd után csörög a telefon. A lakatos az… Mondom mikor mehetek?

- Hááát…, nekem azt monda apád, hogy nem sürgos! Volt egy melóm, azt megcsináltam elotte. Ki van húzva, de még nincs lefestve.

Hogy az a Magasságos Názáreti!!!!! Igaz, hogy mondtam hogy nem sürgos, de az novemberben volt, könyörgöm?!

- Fater, szerinted, én miért jöttem haza?

- Hát, mondtad hogy akarsz valamit csinálni a motorral…

- Igen, mondtam nekem a telefonba, hogy fel akarom hozni, mert még szervízbe kell vinnem, és ha most nem viszem, akkor a szezonindítás miatt csak május elejére kapok idopontot!!!!!

Erre jön Mókus:

- Doki, az gáz, ha hazavonatozok?

„B***nád meg te is a vonatodat, meg az anyámasszony fajtádat!" gondoltam.

Szóval teljesen, tökéletesen feleslegesen jöttem haza. Festés nincs. Motor nincs. A vinnyogós haver nem bír ki még egy estét a noje nélkül, úgyhogy egy tisztességes esti zsugaparti sincs. Anyámnak meg az a legnagyobb baja, hogy látjuk-e mit szenved apámmal… Már a nyelvemen volt, hogy te legalább választottad bazmeg, nekem még az se adatott meg…

Úgyhogy tegnap elmentem a Széchenyi fürdobe –mert megérdemlem- amitol meg begyulladt a fülem, úgyhogy most nem hallok.

Viva la vida!!

Part 2

Hú, az hogy rámeno, az nem kifejezés...

Ami alapból még nem baj, csak most nekem nagyon nemgyerebe.

Úh felhomályosítottam, mire bedurcult. Mondjuk ma reggeli tartott, mert ma már megint sms, chat, stb.

Azért ez így nem annyira sikerélmény egy pasinak...

Szerintem.

Tegnap felhoztam Edét! Itt áll a cég elott, ma vele jöttem. A szomszédban van egy szervíz, betolom ebédszünetben. Nagyon ügyesen felhozot tegnap, de azért csak el kell vinni a doktorbácsihoz!

Azért z komoly volt amikor összeraktam... Péneteken súlyos bulioban voltam, úh szombat reggel érkeztem. Iszonyatos fejfájással, és rettenetes közérzettel.

Nagyanyám ott állt mellettem:

- Nem megy?

- Nem.

- Segítek!

- (?) Ne tessék.

- Csöpög?

- Csöpög.

- Meg tudod csinálni?

- Nem tudom.

- Tudod mi a baja?

- Azt hiszem.

- Nem megy?

- Nem.

- Meg tudod csinálni?

- ... (!)

- Tudod, fiam, én nem szeretem a motrot. Nagyapáddal is fél napokat álltunk az út szélén....

Kész voltam! :) annyira aranyos volt, és annyira idegesíto...

Szombaton ragyogó ido, persze vasárnap eloször felho, aztán az áldás... Ha nem lett volna esoruhám, totál elázom...

De ITT VAN!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Amúgy a tegnap este gyakorlatilag szakítottunk.

Megint, ismét, tudom....:D

Most nem úgy, teljesen nyugodt hangon, pontosan meghatározva hogy mia a bibi. Félelmetes egyébként a csaj, azt is tudja, amit én nem, vagy még magamnak sem vallok be. Persze vannak ideái, tévképzetei, amirol esélytelen lebeszélni, ezt már nem is tervezem. Inkábbmagamra veszek indent, legyen minden az énhibám, csak ne kelljen gyozködnöm, hogy rosszul lát dolgokat. Meg mi értelme lenne, ha a végeredmény így is, úgy is ugyanaz....

Belenyugszom, hogy éretlen vagyok, nem küzdök meg egy noért, nem vállalom fel, tehát nem szeretem eléggé, nem vagyoka társa, nem élünk együtt, nem számíthat rám, és társai.

LEgyen. Így van.

Ha nem igaz, akkor sem változtat a dolgon, hogy nincs jövonk egymással. És nem a külsö körülmények miatt, hanem a belso ellenétek miatt. Szerintem a külso dolgokat op is, én is megoldottuk volna, ha egyébként tudunk együtt muküdni. De nem. És ez a nagy baj.

Tényleg nem való nekem "férj", "apa" szerep, legalábbis nem most nem. Lehet hogy sose lesz az én mufajom, gondoltam erre is, benne van a pakliban. De mind a ketten tudjuk, hogy most csak lopjuk egymás idejét.

Pillanatnyilag nyoma sincs annak a hisztis, orült légkörnek mint decemberben, nyugi van. Talán este is így marad, és le tudjuk ezt zárni.

Jól lemaradtam.

Behozni nem fogom tudni, még egyszer nem írom le.

Postolok inkább néhány levelet.

Kemény dolog mikor az ember harminchoz közelít. Apám is mondta, hogy ekkortájt vágta meg őt is a kora. Meg köztudomású, hogy a nőket még jobban. De ez nem vigasz.
Szarul vagyogatok mostanában.
A legtöbb barátom külföldön, vagy családozik, vagy nagyon nem érdekel  mi van vele. Persze lehet hogy az érzés kölcsönös...
Jó lenne még felelőtlennek lenni de egyrészt nem megy, másrészt talán nem is lenne jó.
Egyszerűen nem tudom mihez lenne kedvem. Felteszem, ha a magánéletem rendbe kerülne, jelentősen dobna a kedélyállapotomon, de persze nem ilyen egyértelmű. Ahogy egy barátném megjegyezte, a szerelem nem minden eseten azonos a boldogsággal.... Nos, ez teljesen igaz.
Kehet hogy azb is baj, hogy beszűkült az életem, kevés új impulzus ér.
Helyesbítek.
Munkahely tele van új impulzusokkal.
Talán még mindig kellene valaki/valakik, akiről példát vehetek, felnézhetek. Nincs ilyen, és ez zavaró. De harminc évesen?! Normális ez?
Morzsolom a napokat, komoly események, történések nélkül. Gyakorlatilag unalmasan. Örömök nélkül. Kalandok nélkül. Nem jó.
Nemsokára hazamegyek és nézem a falat, olvasok, tévézek, és várom hogy ez a nap is elmenjen. Vagy belemegyek egy kiméletlen beszélgetésbe.Hát, egyikhez sincs sok kedvem...
Csendben pánikolok.

A legnagyobb önszívatás befingani a szoláriumba....

Az élet szép. Az életnek íze van. Valahogy úgy mint a nyers húsnak. Ha az ember marcipánrakészül lélekben, tuti nemm fog ízleni. Ha nem készül semmire és elég nyitott, toleráns stb,akkor lehet hogy bejön.
Miről is jutott ez eszembe?
Hát a Kistetvesről.A Kistetves egy 1995-ös születésű Renault Clió. Örököltem, hál'Istennekhaláleset nélkül. Kedves sógor  (azóta ex) lelakta, én meg megkaptam hogy kezdjek vele valamit. Kezdtem. Egy év alatt ráköltöttem cca 250e Ft-ot. Ez már több mint az értéke, deugye az ember nem szokott használt autón keresni. Nem lottó az kéremszépen...
Nade.
Ugye van az embernek tűréshatára, ami néha ingadozik. Mértékileg. Mert ugye az már megszoktam, hogy lassan fagyott disznózsírt pakolok a motorba olaj helyett, hogy minél később egye meg. Az is rendben van, hogy hidegen olyanokat ránt, mint egy lepusztultabb Zetor. Az időleges kontakthibák, keresztbeindexelések is megszokhatók. Legfeljebb kicsit izgisebb a kanyarodás, elente zavar a dudakoncert, node egyszer élünk.A veszély az életsója, nekem meg ugye jó a koleszterinem.
De az ablaktörlő...?! A hátsó, az már régen nem megy. Régen előszeretettel azzal köszöntem meg ha beengedtek, olyan mókás volt megcsóválni a "farkam" köszönetképpen. Mindig mindenki benézett a kocsiba ha végül megelőzött, szerintem szőke nőt kerestek, aztán szakállas faszittaláltak.

Kekeke...
A vég kezdtete azonba az első albaktörtlő volt... Az még hagyján, hogy rapszodikusan töröl,node hogy az alapállást is fakultatívnak tekinti?! Ott állt meg ahol akart. középen sréhan,fent, lent. Alapból persze  ezzel is együtt lehet élni, node ennyi mindennel? Egyszerre?
Kész, besokalltam. Amúgy is fontolgattam a csere lehetőségét, de biztos ami fix, javítsunk.

Szerelőhöz nem, az sokba' van, és nem is azt csinálják amit kell.  A múltkor elvittem, nyikorog az ékszíj. Kicserélték a vezérműszíjat. Biztos kellett,de ettől még olyan hangom van mint egy kisebb köszörűsműhelynek.
Felkutattam a bontót, csókolom ablaktörlőmotor kellene, van? Van, hurrá!
Óccóé megúsztam, nyócerez a kettő, azt hittem darabja lesz ennyi. Elvileg az elsőben avégfok ment ki, úh nem kelleett volna az egészet cserélni, de csak egyben lehetett kapni.

Hát legyen. És nekiálltam csütörtökön. Ahhoz képest hogy azért vettem ki két nap szabit, hogypihenjek, nehogy elkapjon az infiencia... Nekiálltam az ereszkedő estében, bokán felül érőhóban szerelni. Aki tudja. tudja milyen logikusak a francia autók. Mondhatni inkább emócionális a tervezés mint racionális... Ahhoz hogy az első ablaktörlőt ki lehessen venni, vagy lebontod a teljes elejét, vagy egy hihetetlen háromD-s teriszt játszol.
Játszottam. Hóban. Szerszám nélkül.
Kijött.
Utána  berohadt csavarokkal való küzdelem, ami természetesen  csakis mindenfelől mozgó alkatrészeket fog össze. Fogás rajta nincs. 
Sikerült. Motor kicserélve, felfogatva.
HáromD-s tetrisz vissza a himbaszerkezettel. Bent van!
Felépítettem a kocsi elejét is!
Gyújtás ráad!
Ablaktörlő indít!
Hol áll meg?! Hol áll meg?!?!
Az tetves rohadt szarházi?!
Hat persze hogy KÖZÉPEN! Aztán FENT!Aztán SRÉHAN!
Egy pillanatra megkerülgetett a sírás. Aztán nagy levegőt vettem. Elővettem a hátsó motort.

Hátramentem. Csavartam, tekertem, feszegettem, ütögettem, hajlott az ajtó, hajlott a kaszni, pattan a festék. Meg se mozdult a felfogató csavar.
Ekkor beültem az autóba, összapakoltam a szerszámokat. És meglódult bennem a nagy dobbanó elhatározás, a nehéz, hideg elszántság, a HARAG.
Megfenyegettem, hogy felgyújtom, alárúgok, meggyalázom a kipufogóján át...
Aztán csak a fájdalmas üresség...
Szakítottam Kistetvessel. Köztünk mindennek vége. Cserben hagyott. Megcsalt. Nem bízom már benne. Nem tudom elképzelni a közös életünket.

Bementem, felbontottam egy maradék sört, és közöltem a csajokkal hogy nem vagyok mosolyképes hagyjanak békén.

Megalázó búcúsajádékként másnap kapott egy olajat és egy szélvédőmosót. Ráfagy a szélvédőre. Ő baja. Én megyek, ha törik, törik.
Azóta válófélben vagyunk. Még együtt élünk de nincs közünk egymáshoz.
Érzelmeink borzolódnak.

Tényleg kezdem elveszíteni  a kedélyemet.
Eddig abszolute okosan, kívülállóként figyeltem a a mindenféle begyűrűzéseket. Nagyon nem érintett a dolog, úgy kalkuláltam annak idejént a hiteleket, kötelességeket, hogy többszörös biztonsági rés legyen, vagyis jó nagy rátartással. Még most sincs baj. Ellenben másokkal. Egyre több ember körülöttem, egyre közelebb állók jönnek rá hogy nagyon túlvállalták magukat.
Persze azért én is érzem. Az átlaghoz képest nagyon jó a fizetésem, és mégis érzem. Persze, én is felelőtlen vagyok, nem fogom meg a pénzt, ezért inkább lehurrogom magam.
De ha belegondolok abba, hogy vannak akik fele ennyi pénzből kétszer ennyit fizetnek törlesztőnek... Nem lennék a helyükben.
És az euro csak kúszik fölfelé.
Eddigi hűvös szenvtelenségem kezd repedezni.

ÉS komolyan kezdek azon gondolkodni, hogy hogyan jutottunk idáig. Hogyan lehet az, hogy kis népüknk nagy százaléka azt hiszi a hitel ingyé' van. És az a megoldás mindenre. Hogy 400% THM re megéri. Hogy a a fizetésem 100-120%-át törleszésre költöm. Persze, ha van pérom, akkor annak fizujából ki lehet jönni. De ha egyszer csak nem lesz?
Hogyan sikerült ide eljutnunk? Mekkora hibáknak, hiányosságoknak kell lennie az emberek "élettanulásában", realitásérzékében? Mekkora pusztítást végzett ebben az átkos? És az elmúlt 20 év?
Hogyan hitették el velül, hogy a termelésre nincs szükség, az nehéz, büdös meló? Megvagyunk mi anélkül is, szolgáltatunk, magastechnika, mifaszom. Tudásalapú társadalom, az anyjuk kínját...
Aztán most itt állunk torzszülött mezőgazdasággal, feldolgozóipar, minden egyéb ipar nélkül, a multik elhúznak keletre a kínaiakat zsákmányolni kifele jól. Mi meg itt pislogunk mint pocok a lisztben, alul-túl-szétképzett, realitásérzék nélküli, szociális hálón nevelkedett emberekkel, munkalehetőség nélkül. Nyakukban egy kisebb világhatalomnak elég adóssággal.
Kik vezettek ebbe minket?
Valahogy itt mindenki elhiszi, hogy a demokorácia az egy játék, ami arról szól, hogy most már nem csak egy bohóccsapaton lehet szórakozni, és még közben legyen nekem jobb, szebb, emelkedjen felfele az életszínvonalam, legyen nyugdíjam, egyre többet vehessek egyre kevesebbért-és közben azért lehetőleg dolgozni se kelljen. És ha ez nem így van, akkor elzavarjuk a picsába, és még jegyszedőt is megverjük. Na, ez már Rómában sem ment.
De hogy alakult ki ez a tévhit? Ez érdekel emgem de kurvára?!
Kik hitették el az emberekkel, hogy csak a "JÁR" van, a "JUT" nem számít?
Hogy ha hőbörögnek, akkor jut?

HOgy az állam fejőstehén, aminek KÖTELESSÉGE adni, adni, adni?! És az államtól lponi nem bűn, hanem nemzeti sport?!

(Igen, tudom. Nem azon kell kezdeni aki trükközik az adőóbevallásában, hogy egy százas megmaradjon és el tudja vinni az asszonyt nayaralni három napra. Négy év után. Azokrkal kellene kezden, akik millliárdos csalásért kapnak olyan PÉNZBÜNTETÉST, amit mellényzsebből kifizetnek)

Kik voltak azok?
Én? Te? A szomszéd? A polgármester? A becses politikusaink? Vagy mindannyian?
Magyar vagyok, annak érzem magam. Nincs akaratom, nincs szándékom máshol, máshogyan élni.
Kin kérjem számon hogy ugyanazért az életért kétszer háromszor többet kell dolgozzam mintha nem baszták volna el? Kin kérjem számon a saját és az esetleges leszármazottaim jövőjét?
Ki győz meg arról, hogy nyugdíjat fizetni nekem jó dolog? Még ha a szüleim, nagyszüleim használnák fel. Vagy én. De hogy azért fizessek, hogy valaki éljen belőle, és tudjam, hogy nekem már nem fog jutni?!
Bánom hogy nem tanultam reáltárgyat. Vagy értek a gépekhez. Kimennék olajat fúrni, vagy hajózni, és elfelejteném ezt a zsákmány-országot.

Mehet mindenki a Petőfi Csarnokba.

Akkor most van az, hogy pótolni kell egy teljes heti beírást. Hát, nem egy kalácsfalás, húzom is számat rendesen. De ha az általam olvasott blogokat nézem, megfog a szégyen. Pedig rendszeres embernek tartom magam. Persze, ha valakinek otthon is van net, az nagyban megkönnyíti az életet. Na mindegy, hagyjuk.

Szombat:

Tréninig másodállással kapcsolatban. Puccos szálloda, profi, amerikás stílus, lúzereknek. Egy idő után megnyugodtam, hogy ezt nekem csak azért mutatják, hogy lássam hogy kajálják be a népek.

Délben meguntam, utána gőzöm nincs mit csináltam.

Vasárnap:

Délelőtt alvás,KO. Délután lebzselés. Este J. barátném elhozta a cuccai egy részét, hogy tároljam én. Megpattan Írországba. 31 évesen, jogi végzettséggel, 6 év APEH munkaviszonnyal. Szépen vagyunk. Sajnálom.

Hétfő: Régi GYIÖt-ös emberekkel összetalálkozás. Országos találkozót szerveznek az utódok, meg vagyunk hívva. Úgy láttam nagyon szervezni akarjuk, úh később levelet is írtam emiatt. Leszalonhülyéztek.

Kedd: Valami volt, mert nem mentem sportolni. Ja, szakadt a hó és álmos voltam.

Szerda: Fehér folt.

Csütörtök: Álomkór, melóból is ellógtam. Menni akartam sportolni, meg könyvtárba, meg mindenfelé. Aludtam, tévéztem, aludtam. Könyvtárba ma sem jutok el.

Péntek:

Eddig még meló volt. Délután zárat kéne javítani Viktorék próbatermén, este J. búcsúbulija. Zárásra Kedvesért akarok menni és végre összebújni.

Tényleg elgondolkodtató. Olyan vagyok mint egy öregember. Semmi aktivitás nincs bennem. Folyton aludnék. Ez vagy télutói álomkór, vagy pszichés reakció. Előbbi még sose volt, utóbbit nem fejteném ki.

Tartalmatlanok, üresek a heteim, és ezt menet közben nem is veszem észre. Ez a nagy baj.

Holnap vagyunk két évesek. 24 szál vörös rózsa, gyertyák,, pezsgő. Elviszem táncolni is, mindig az a baj hogy nem megyünk sehova. Sütök tortát is. Mondjuk, ilyen még nem volt, legalább kihívás…

Akkor most van az, hogy pótolni kell egy teljes heti beírást. Hát, nem egy kalácsfalás, húzom is számat rendesen. De ha az általam olvasott blogokat nézem, megfog a szégyen. Pedig rendszeres embernek tartom magam. Persze, ha valakinek otthon is van net, az nagyban megkönnyíti az életet. Na mindegy, hagyjuk.

Szombat:

Tréninig másodállással kapcsolatban. Puccos szálloda, profi, amerikás stílus, lúzereknek. Egy idő után megnyugodtam, hogy ezt nekem csak azért mutatják, hogy lássam hogy kajálják be a népek.

Délben meguntam, utána gőzöm nincs mit csináltam.

Vasárnap:

Délelőtt alvás,KO. Délután lebzselés. Este J. barátném elhozta a cuccai egy részét, hogy tároljam én. Megpattan Írországba. 31 évesen, jogi végzettséggel, 6 év APEH munkaviszonnyal. Szépen vagyunk. Sajnálom.

Hétfő: Régi GYIÖt-ös emberekkel összetalálkozás. Országos találkozót szerveznek az utódok, meg vagyunk hívva. Úgy láttam nagyon szervezni akarjuk, úh később levelet is írtam emiatt. Leszalonhülyéztek.

Kedd: Valami volt, mert nem mentem sportolni. Ja, szakadt a hó és álmos voltam.

Szerda: Fehér folt.

Csütörtök: Álomkór, melóból is ellógtam. Menni akartam sportolni, meg könyvtárba, meg mindenfelé. Aludtam, tévéztem, aludtam. Könyvtárba ma sem jutok el.

Péntek:

Eddig még meló volt. Délután zárat kéne javítani Viktorék próbatermén, este J. búcsúbulija. Zárásra Kedvesért akarok menni és végre összebújni.

Tényleg elgondolkodtató. Olyan vagyok mint egy öregember. Semmi aktivitás nincs bennem. Folyton aludnék. Ez vagy télutói álomkór, vagy pszichés reakció. Előbbi még sose volt, utóbbit nem fejteném ki.

Tartalmatlanok, üresek a heteim, és ezt menet közben nem is veszem észre. Ez a nagy baj.

Holnap vagyunk két évesek. 24 szál vörös rózsa, gyertyák,, pezsgő. Elviszem táncolni is, mindig az a baj hogy nem megyünk sehova. Sütök tortát is. Mondjuk, ilyen még nem volt, legalább kihívás…

Folyt köv.

Nos, az elmúlt időszak komolyabb teljesítményt igényelt mint a somogybagodi dagonya. Felhívom a tisztelt utazóközönség figyelmét, ha valakinek a nőnemű partnere (Nem továbbgondolni!) fejébe veszi, hogy a falra NAGYMINTÁS, HABOS felületű tapétát akar tenni, akkor abban a pillanatban, pillanatnyi tétovázás nélkül össze kell veszni, teljes nagyi-féle étkészletet a falhoz verdesve mély illegalitásba és a kedvenc kocsmába kell vonulni. Határozatlan időre.

Na, az enyém kitalálta. (Magánéletemről kevés szó fog esni, lévén ez olyan mintha a házpornót tenném fel a netre…) Dacára annak, hogy a kezdet kezdetén, a ház-prozsé elején közöltem vele, hogy mindent, szívesen, csak ezt ne.

De.

Igaz hogy ezt a nagyobbik leánygyermek találta ki, de osztatlan sikert aratott vele. A fennforgás kialakulásakor az alábbi opciók között választhattam:

1. Hallatlanná teszem a felvetést: Előnye, hogy nem csökken számottevő mértékben az amúgy is szerény életkilátásom. Hátránya, hogy már amúgy is hányást kaptam a szememre házkörüli passzivitásom okán (?!). Valamint ha én nem csinálom meg, akkor nekiállnak ők. Nej, nagylány, nemannyiranagylány. El lehet képzelni ahogy ezek hárman tapétáznak. Mérnek, szabnak, mintát illesztenek, kennek, illesztenek, simítanak… Kb fél órán belül biztos az idegbaj, szerintem nincs az az adrenalinfüggő buki aki ellene fogadna. És ebben az esetbe is én lettem volna a feketese***ű.
2. Megcsinálom.

Ki lehet találni melyiket választottam. Külön jó tett, hogy a plafon tetőtérhez illően ferde volt.

Péntek, tapétázás. Szombat délelőtt céltalannak tűnő szaladozás, városkp-Pécelt sikerült három és fél óra alatt befutni…. Lámpafúrás, lámpafúrás, tapétázás, tükörfúrás, polcfúrás, polcfúrás.

Este Mókuséknál party. Merthogy Gyöngy-nap van. Vettünk rózsakvarc medált, ajándék letudva. Este persze kiderült, hogy nem névnap, szülinap. Frankó… ahhoz azért kicsit karcsú az medál. A meló miatt késve érkeztünk, a többiek már behozhatatlan előnyre tettek szert a szeszelésben. Nem mintha nem tettem volna kísérletet, de ezek megitták az összes töményt.

Jó, túlestünk, ez nem volt egy nagy élmény. Az összes jelenlévő vélt vagy valós fészekrakó programjával van elfoglalva. Én meg nagyon nem vagyok rakó hangulatban. Sőt. Teszek rá.

Vasárnap vissza Pécel. Kitaláltam menjünk el a Széchenyibe. „Jó!!!, Nagyon jó!!!!!” El is indultunk korcsolyázni, meg moziba. Nem egészen erre gondoltam, de nem legyünk marxisták. A koripálya zárva, naná! Sógornőhöz el, mert főz nekünk. Eddig ilyet még nem csinált. De életébe se.  Viszont tényleg finom volt. Meg is lepődtünk. Be a fogyasztás templomába, egy-két rongyot mindenki vett magánk. Már a csajok. Én kataton módon dohányoztam odakint. Azon a szinten nem vágytam másra mint egy kakaóra és a vakond-mesére. Diavetítőn. Utána mozi, ahova nagylány nem ért oda, mert neki előtte még színházba  kellett menni, de még csak sms-t se írt, hogy ne várjuk. Sikerült kifognom a Csajok háborúja című mennyegző-fókuszáltságú fékezett habzású samponmozit. Ekkor már tombolt bennem a pozitív hozzáállás. Utána nej közli a gyerekekkel, hogy a franc se fog kimászni Pécelre, főleg hogy reggel héttől dolgozik, és nem kel ötkor. Úh minden gyerek a sógorasszonynál alszik, holnap nem mennek iskolába és kész. Na, erre kitört a lázadás.  A kisebbik mindenképpen iskolába akart menni. WTF?! Nem tűnt hitelesnek az a magyarázat, hogy a múlt héten beteg volt és már unatkozik otthon.

Az általános visibálásban közöltem szépen halkan, kulturált hangon, hogy akkor én most hazamegyek, felbontok egy sört és csutka hangerőn végighallgatok egy Anthrax albumot. Mert ennyi nekem is jár.

Úh hazamentünk, sör, metál, és kivasaltam tizensok inget.

(Énnekem senki ne átkozza a hétfőt! Most kipihenem magam!)

Elvtársak, a nemzetközi helyzet fokozódik!

Az a jó, hogy szeptember-októberben jól lefejvadásztak. Még próbaidős vagyok (a három hónap, ugye három hónap), de már megint. Ennyire nem lehetek jó?!

Persze lassan harminc évesen ideje megtanulnom, hogy nem a tudás mennyisége a fontos, hanem hogy azt a keveset mennyire eredményesen tudod eladni… Szomorú, és teljes ellentétben áll „keresztényi alapokon nyugvó polgári neveltetésemmel”. De ez van. Mindenkitől lehet tanulni, ennek ellenére ellenérzésekkel fogadtam, amikor annak idején egy idegesítő kankisebbségi közölte velem, hogy nincs őneki ideje dolgozni, neki pénzt kell keresnie. És kb ez volt az üzenete ennek a lefejvadászoló cégnek is.

A mókás az volt  hogy aki annak idején levadászott, és most is (a saját cégétől!), az hétfőn ott ült velem-mellettem amikor levizsgáztam a szakterületemből. Azért az mókás volt. Eredetileg az én ötletem volt, hogy figyi, csináljunk már valami értékelést, mert itt vagyok már két hónapja, jó lenne ha látnám mire haladtam, ha már titeket nem is nagyon izgat. Gondoltam én,  leülünk egy kávé mellett és megszondázzuk az agyamat. Erre szervezett nekem a termékfejlesztőkkel egy randit. Mondom, jó- bár nem erre gondoltam. Erre bemegyek hétfőn, nem egy hanem mindjárt két ember, húzzon négy tételt, és ez a fiatalember ön mellett szintén vizsgázik.

Anyátok. Húztam, mondtam. Aszonták négyes. Ja, hogy ez így megy?! Én nem adtam volna magamnak félháromnál jobbat… Bár már az egyetemen is megállapítottuk, hogy ritka szemét vizsgáztató lennék. Szóval ritka ügyesen tudom szopatni magam.

Ezen kívül mi volt még…?

Ja, tegnapelőtt belém kötöttek a kávézóban, nagyon meg akartak verni. Mert tájékoztattam a fiatalembert, hogy ha már leverte a poharat, akkor egy kicsit húzódjon félre hogy a pultos elférjen tőle takarítás közben. Lehet hogy az „illuminált” kifejezést értette félre? Biztos azt hitte káromkodom…

Másnap azon tornáztam, hogy behajtsak 300 rugót egy félbolond kávézóstól. Kíváncsi leszek. Lehet hogy durvulni kell?

Egyébként szerintem álomkóros vagyok. Vagy sün. Csak aludnék, és ennék. Ez sem a teljesítményemnek, sem az alakomnak nem használ. Nem normális hogy életerős fiatalemberként egy franciaágyról egy bazi nagy szundi jut eszembe….

Na, ezze mindig is rossz jegyet kaptam már kisiskolás koromban is.

Azt találtam ki, hogy a blog külalakjának rendbetételére szerzek a néma informatikust.

És utána megölöm.

Omertá!

aztán később még nehezebb lesz.

Hiába  na, a Word és Excel kezelésben már nem tudom meglepni magam, de egy nap kihagyással már komoly erőfeszítést igényelt hogy hol tudok beleírni a saját blogomba. Nem leszek IT szakember, ezt már szinte biztosra vehetem.

Továbbra is izgat a "testreszabás" problémája, de szerintem ez még hosszas folyamat lesz. Tekintve hogy csak a melóhelyen van netem, az meg open-air jellegű, kicsit áltsulis ipiapacs jellege van ennek az írogatásnak.

Be kell lássam, a mondás igaz: Az élet harc. Délelőtt az éhséggel, délután az álmossággal.

Megyek kávézni.

Akkor kezdjük el.

Ez az első bejegyzés, remélkem lesz folytatás.

Volt már blog, nem volt folytatás.

Nemtom miért kezdem el, talán egyszer lesz értelme. Bár van egy furcsa érzésem: normális ember naplót ír, vagy barátaival beszélget, rosszabb esetben a a memóriáját fogyasztja a PC-n. Osztán legfeljebb format:C...

Ennek meg van egy kis mutogatósbácsi íze...

Szerencsére ámítástechnikai analfabéla vagyok, úh ennek az izének a helyrekalapálása, pofáraformázása jobb esetben is hónapokat vesz igénybe.

Istenem, istenem, beleszédülök a tudatba, hogy a infosztráda pezsgő sodrása ellenállhatalan erővel repít új kalandok felé...!!!

Mára ennyi.